Elmélkedések a hét fõbûnrõl
Kevélység
Amibõl minden rossz fakad
A kevélység nem egyéb, mint saját becsültetésünk mód nélkül való, tehát rendetlen kívánása. Semmi más ez, mint túlságos ágaskodás: föl, föl, föl vagyonban, rangban, tudományban, szépségben. Ez a kapaszkodás utálatos az Úr elõtt, mindig bûnös, de egyúttal büdös is. Te is érzed! A becsvágyók nem veszik észre, hogy mindig szembedicsérik, hátuk mögött pedig kinevetik õket. Kérkedõk, olyanok, mint a libák, amelyek nagy robajjal és gágogással repülnek fel alig kétméternyire, míg a sas nesz nélkül emelkedik fel a fellegekbe. Önteltek, mintha õk vezetnék a Göncöl-szekeret az égen. Címkórosak. Ez a rangkórosság a nagyzás egyik hóbortja. Felfuvalkodottak. Hasonlítanak a mesebeli békához, amelyik meglátván az ökröt, úgy ítélte, hogy õ sem kisebb, s addig-addig fújta magát szélesebbre-magasabbra, míg végül megpukkadt. Az ilyen azt hiszi, hogy minden ember csak arra van teremtve, hogy neki szolgáljon. Pedig nagy a szarva, csekély az értelme, azért oly gõgös, dölyfös. Az ember számára is utálatos minden kevély, hát még az Isten szemében. A kevély ember hazugságban él. Isten az Úr. Õ pedig így szól: nem szolgálok, nem teszem, amit Te akarsz, hanem azt, amit én akarok. Ez pedig dölyf, kevélység. Ebbõl fakad minden rossz. Ezért a kevélység nemcsak az egyik fõbûn, hanem a fõbûnök fejének is méltán mondható.
Hogyan szeretné felebarátját az ilyen, hiszen minden módon le akarja gyûrni, hogy fölébe emelkedhessen. Izgága és összeférhetetlen, hiszen õ mindent jobban tud, mint más “közönséges halandó”. Minden érdem az övé, másoknak csak a hibáit látja. Könyörületet nem ismer, ha tesz is valami jót, farizeusok módjára cselekszi azt.
Hogyan lehet belõle kigyógyulni? Kutasd ki büszkeséged okát. Büszke vagy a származásodra? Mit használ a vaknak, ha az apja látott? Házad a koporsó, házad a temetõ. Jóságodra vagy talán hiú? Olyan vagy, mint a koporsó: kívül szép, belül csupa undokság. Ne törõdj az emberek véleményével. Õk vakok és részrehajlók: dicsérik, akit korholni kellene, és azt korholják, aki dicséretre méltó. Isten elõtt legyen meg a becsületed, akkor minden jó lesz.
Fösvénység
Akinek istene a vagyona
Hát nem szabad vagyonnal bírni? Dehogy nem! Míg az ember a földön él, ételre, italra, ruhára, lakásra, ezer dologra szorul, és ez mind pénzbe kerül. Az a bûnös, az az ostoba, aki mindehhez mód és mérték nélkül, csökönyösen görcsösen ragaszkodik. Az ilyen elõtt nincs becsülete semmi másnak, csak a pénznek, annak ragyogása vakká teszi. Még józan eszét is elveszti, olyanná válik, mint az éretlen gyermek. Ezért majd megvesz egy árva garasért is. Becstelen vállalkozástól nem irtózik, sõt a lelkét is eladja, mint az áruló Júdás. Ennek következménye, hogy csökönyösen ragaszkodik hozzá.
Mint az eb szájában a koncot, úgy tartja a fösvény markában a birtokot. A kutyához is veszedelmes közelíteni, ha csonthoz jut! Az ilyen még magához is kegyetlen. Sajnálja saját magától az ételt, mert spórolni legjobban a hason lehet. Nem fût, másoknál melegíti fel gémberedõ tagjait. Aki egy fillért is kérne tõle, azt kizavarja. Óraszámra elveszekszik egyetlen forint miatt. A tiszta vizet is megszûrné, hogy zsírt találjon benne. A levegõt is árendába adná.
Mennyire esztelen az ilyen ember! Kié lesz mindaz, amit oly keservesen összegyûjtött? Hát a nevetõ örökösöké. Ahogyan egy tyúk sem gyászolja a róka halálát, gyász helyett õk is csak kinevetik, hogy oly bolondra akadtak, aki nekik koplalt és kucorgott. Úgy tesz, mint az olyan, aki csak kívülrõl nyalja a mézet, a belsejét meg másnak adja. Mit használnak neki a kincsei, hiszen csak legelteti rajtuk a szemét: övéi és mégsem övéi azok. Sok a vagyona, mégis nagyon szegény. A kapzsinál szánandóbb nincs! Mit el nem követ érte, hogy gyûljön a pénze. Mindig kevésnek tartja. Azután félti, hogy ellopják, nem tudja, hova dugja. Attól is retteg, hogy értékét veszti, mibe fektesse, hogy megmaradjon, sõt gyarapodjon. Bizony nyugtalanít a kincs, akár van, akár nincs.
A fösvény ember haszontalan is, vagyis semmi hasznot nem hajt a világon életében, csakis holta után, mint a hízott disznó. Nincs fájdalmasabb a fösvény halálánál. Neki olyanok a javak, mint bõr a testén. Amikor haldoklik, mint akinek a bõrét fejtik, jajgat és kiáltozik.
A kapari ember a világ átka
Kérdezzétek meg azokat, akik rácsok mögött, börtönben ülnek, hogyan, miért kerültek oda? Az egyik váltóhamisításért, a másik rablásért, a harmadik betörésért, a negyedik sikkasztásért, az ötödik rablógyilkosságért. Ha ismét megkérdezzük õket: mi vitt titeket ezekre a szörnyû bûnökre, valamennyi csak egyet tud mondani: a fösvénység, a pénzvágy, a kapzsiság.
Ha azt látjuk, hogy hajbakapnak, gyûlölik, üldözik egymást, akik egy anyatejet szívtak és hosszú éveken át egy födél alatt békességben éltek, és megkérdezzük õket: mi történt velük, hogy megvesztek, kiderül, hogy az apai és anyai örökségen borult fel minden. Nem számít törvény, igazságosság, szeretet. A vagyon utáni vágy legyõz minden emberi érzést.
Különféle néven szokták õket illetni: fösvény, fukar, zsugori, kapzsi, haszonlesõ, pénzsóvár, bírvágyó, kincsszomjas. Én mégis vadállatokhoz hasonlítanám õket. Hiszen a rablógyilkosok, a betörõk, a hullafosztogatók, a sírfeltörõk ugyanolyanok, mint az oroszlán, a tigris, a párduc, a hiéna és egyéb vérszopó állatok. Miattuk nem lehet este nyugodtan kimenni az utcára és nyugtalan az ember, ha lakását kénytelen elhagyni. Ezért kell rácsot, riasztóberendezést felszerelni, védõ-õrzõ embereket felfogadni. De szinte minden hiába, mert ezek vadságán és eszén nehéz túljárni.
De vannak hörcsögök és egerek is. Ezek félnek a macskától, ezért suttyomban hordják el a jószágot, a termést. Ilyenek a tolvajok, a zsebmetszõk, a sikkasztók, az orgazdák.
Azután jönnek a medvék: meghúzza magát odújában és rátör mit sem sejtõ áldozatára. Ezek az uzsorások, akik mások ínségét használják ki. Kölcsönt adnak uzsorakamatra. Vannak rókák: ezek a csalók, akik mások jóhiszemûségét használják ki. Farkasok, akik széttépik azt, aki hivatalból kezükbe kerül, mert perbe keveredett, mert betegség kínozza és szeretne meggyógyulni, mert özvegy, mert árva. Vannak, akik saját gyermekeiket felfalják: akiknek nem kell a gyermek, hogy ne kerüljön pénzbe a neveltetés, élvezhessék az életet!
Lám, nagyon gyakran a vagyonhoz sok-sok bûn tapad. Sok ember keze, pénze piroslik a vértõl.
Bujaság
Az erkölcstelenség szembeállít Istennel
A jó Isten férfit és nõt teremtett. Ezzel megalapította és megszentelte a családot. Õk ketten egymásért élnek-halnak, örök hûségben, bajban, szenvedésben. Szerelmük gyümölcsei gyermekeik, akikben megvalósítják saját magukat. Ez az igazi házasság: Lelkem a lelkeddel egy Istent imádjon – Vérem a véreddel egy patakban folyjon – És testem a testeddel egy sírban nyugodjon. A Teremtõ legszebb és legcsodálatosabb mûve a kétnemûség, a család, a házasság.
Minél szebb és szentebb a családi élet, annál utálatosabb, embertelenebb az a szexualitás, ahol minden kimarad, ami a kétnemûséget ragyogóvá teszi és csak két testnek pár órányi gyönyöre marad. A kapcsolat így öncélúvá válik, csupán a szenvedély kiélése lesz az, aminek az egész életet át kellene hatnia, boldoggá kellene tennie. Az ilyen szexualitást a legkülönbözõbb nevekkel illetik: állatiasság, bujaság, erkölcstelenség, érzékiség, feslettség, paráznaság, testiség, tisztátalanság. Ezzel szemben ma sokan próbálják így szépíteni: barátság, élettársi viszony.
De ez senkit se tévesszen meg!
Miért oly utálatos ez a bûn? Aki elköveti, az föltétlenül szembekerül Istennel, hiszen ma is érvényes a VI. és IX. parancs: Ne paráználkodjál! Felebarátod házastársát ne kívánd! Isten ezeket borzalmasan megbünteti, gondoljuk csak Szodoma sorsára. Aki ilyen életet él, tönkreteszi a jövõjét. Idõvel azért Õ is szeretne családot alapítani, hiszen a könnyelmû élet nem megy a végtelenségig. De akad-e, aki hajlandó összekötni vele az életét, meg tud-e bízni benne? Az ilyen kiöli magából a testi-lelki képességet az anyaságra, apaságra. Különben is, aki éveken át megszokta, hogy sûrûn váltogatja a “barátait”, hogyan viseli el a hûség jármát? Hiszen az egyetlen igazi felkészülés a szép családi életre az elõzetes hûség a jövendõ, a mégis ismeretlen házastárshoz.
Nem hallottál még a nemi betegségekrõl? Hiszen nem az AIDS az egyedüli baj, ami miatt 2000-re 10 millió fertõzött gyerek szenved, és ki tudja, hány felnõtt hal meg. Hányan megölik egymást. Beszûkül a tudata. Csak ez érdekli, ezért van tele minden a szexszel, a pokollal. Megrészegült áldozatok – míg mások ezen gazdagodnak meg.
Tisztának maradni
A mi jelszavunk: “Szûzen az oltárig, hûségesen a sírig!” Hogy lehet ezt megtartani, amikor minden egészséges emberben olyan erõs a nemi vágy? Amikor felserdülnek, a nõ és a férfi valósággal elbûvölik egymást. Ezt a vonzalmat a jó Isten adja, különben nem vállalnák a családdal járó terheket és gondokat. Hogy lehet tisztának maradni, amikor oly sok a kísértés: tv-ben, újságokban, plakátokon. Amikor az emberek nagy része szinte kizárólag ezért a gyönyörért él, semmi más nem kell neki, az igazi, tiszta barátságot el sem tudja képzelni?
Más bûnökkel birokra kell kelni. Itt is érvényes a közmondás: szégyen a futás de hasznos! Sõt, itt dicsõség és kötelesség, mert csak így követheti a viadalt diadal. Ugyanis a paráznaság olyan, mint a tûz. Ki látott már olyat, hogy valaki, amikor tûz közeledett feléje, nekiment és küzdött volna azzal? Aki tüzet érint, megégeti magát, tehát futnunk kell elõle.
Nagyon kell vigyázni a gondolatainkra, másra kell terelni a figyelmünket, valami nagyon érdekesre, kedvesre, szépre, mert ebbõl jön a kívánság, majd a tett. Tehát csírájában kell elfojtani a rosszat. Ha nem, akkor elõször vándor, azután vendég, végül háziúr lesz belõle. Továbbá vigyázni kell a beszédünkre. Isten ments azoktól az undorító, csúnya szavaktól, amelyeket a paráznák nagy élvezettel használnak. Bárcsak lennének olyan derék emberek, mint az a kocsmáros, aki odakiáltott csaposának: Te, Jancsi, nyisd ki az ablakot, mert ezek az emberek már egészen bûzössé tették a levegõt mocskos beszédeikkel.
A leányoknak, nõknek pedig különösen vigyázni kell ruhájukra. A léder öltözködésbõl kitetszik, hogy halászni akar a tilosban, élvezi, hogy a férfiak majd megbolondulnak, amikor ránéznek.
Kerülni kell a rossz pajtásokat, leányokat. A jó szülõ nézze meg, kivel engedi barátkozni a gyermekét, hiszen a fajtalanság fertõzõ nyavalya, a legragadósabb, s a leghalálosabb. Nagy igazság: a lustaság bujaság. Sanyargatni, kordában kell tartani tested, hogy engedelmeskedjék. Végül szükséges a mély hitélet: ima, õszinte szentgyónás, buzgó, gyakori szentáldozás. Így biztosan sikerül ezeket a vágyakat helyes mederbe terelni.
Irigység
A legostobább ember
Az irigy ember a legostobább a bûnösök között; kutya baja sincs, és mégis tönkremegy. A régiek így festették le: vén, töpörödött, vézna, zöldessárga arcú banya, akinek zavaros, sanda, kaján a szeme; boglyas a haja; kígyókat eszik és ezen felül a saját szívét marcangolja. Mások jóléte miatt szomorú. Ilyen volt Themistokles is, aki midõn vetélytársa, a hõs lelkû Miltiades diadalmasan vonult be a városba a maratoni csata után, nem tudott aludni, nyugodni, így megbetegedett. “Mi bánt, mi fáj?” – kérdezték tõle. “Miltiades gyõzelme epeszti a szívemet!” – volt az ádáz felelete. Az ilyen örül a más baján. A másik hibáit, bûneit firtatja, mint a légy, amely a büdös sebre telepszik. Ócsárol, rágalmaz, gyûlölettel van telve mindenki iránt, aki szép, jó, ügyes, nála különb. Két mese is szól errõl:
A szentjánosbogárkának nekiront egy varangyos béka, és mérges nedvet lövell rá. “Mit vétettem ellened?” – Kérdi a bogárka halálra ijedve. “Azt, hogy világítasz, te bitang!”
A másik történet: A kis pacsirtát elkapta egy ölyv és darabokra tépte. “Vessz, te cudar dög, mert én tízszer nagyobb vagyok, s mégsem tudok oly szépen énekelni, mint te.”
Nemcsak ostobaság ez a magatartás, hanem nagy gonoszság is. Hiszen lényege a gyûlölet. Az irigy ember az állatoknál is gonoszabb, mert az állat csak akkor karmol, harap, rúg, ha bántjuk. Az irigyet senki sem bántja, talán azt sem tudjuk, hogy a világon van. Ráadásul az irigy másoknak ás vermet és maga esik bele, mint az egyiptomi József testvérei, akiknek végül öccsükhöz kellett könyörögni élelemért. Bizony gyötrõdés és önkínzás az irigy élete: bár jól megy a sora, mégis állandóan fájlalja azt, ami a másiknak van. Vagy feleslegesen tetézi fájdalmát azzal a kérdéssel: másnak miért van, ha nekem nincs?
Egy mesterlegény hosszú vándorlás után megpihent egy vendéglõ elõtti padon, közben nézegette csizmáját, melybõl lábujjai már kezdtek kikandikálni. Ekkor megállt egy nagyúri hintó, amelyben agy fényes öltözetû férfi szivarját füstölte. Nagy irigység lepte el szívét, míg meg nem látta, hogy a nagyúrnak mindkét lába hiányzott. Inasa az ölében vitte be a vendéglõbe. Bizony nem cserélt volna vele. Te is örülj annak, amid van.
Torkosság
Mértéktelenség az evésben
Aranyszabály: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Az a falánk, akinek istene a hasa. (Fil 3,19) A mértéktelen evésben az embernek nemcsak a teste hájasodik el, hanem a szíve, az agya, a lelke is. Az ilyennek egyetlen gondja van: mikor, mit, mennyit falhat. Más öröme sincs az ételben. Minden más komoly teljesítményre képtelen.
Olyan, mint Lykurgus kutyája. Ez a bölcs görög törvényhozó, hogy megmutassa a népnek, milyen a torkos ember, ugyanattól az anyától két kutyakölyköt nevelt. Az egyiket mindenféle kövér eledellel tartotta, elkényeztette, a másikat azonban sovány kosztra fogta, s vadászatra szoktatta. Aztán összehívta a népet a piacra, s annak közepére egy nagy tál húst és egy megkötözött nyulat helyezett. Erre feloldozta a nyulat, de elbocsátotta az ebeket is; s íme, az elsõ nekiesett a tálnak, a másik meg utánairamodott a nyúlnak. “Lássátok – mondotta – ilyen a torkos ember is, esze, szeme a tálban, ereje a falásban!” Egyedüli tudománya: jobbnál jobb ételekkel tömni magát.
Nem túl felemelõ lelki állapot, amikor a kezek kényelmesen összekulcsolódnak a gömbölyödõ gyomor fölött, s a puha széktámlának dûlõ fejbõl álmos tekintet irányul a plafonra. Viszont a böjtben éhesek leszünk és nyitottak a szellemi valóság felé, átjárhatóak az Isten Lelke számára.
Csak az tudja élvezni a teremtõ Istentõl kapott ételt, annak ízét, aki éhes. Aki gyomrának él, csak gyomorrontásban, undorban szenved. Az éhség ezért a legjobb szakács.
Nemcsak a lélek, a test is tönkremegy a torkosság miatt. Ezért állítja a közmondás, hogy aki sokat (vagyis sokáig) akar enni, keveset egyék. Minden jóllakásnak meg kell adni az árát, aki sok kövér csütörtököt tart, annak hosszú böjtje lesz. Ezért rendelnek az orvosok oly gyakran hosszú diétát, koplalást. Menjetek a kórházakba, hányféle betegséget látni ott, amelyet mind a falánkság okozott. Az ember szervezete az éhezésre be van rendezkedve, de a dõzsölésre nem.
Az ivásban való mértéktelenség
Kicsodák, micsodák azok a vézna, sápadt, beesett arcú, köhögõs lárvaalakok, akik reszketve mennek, kezük is remeg s néha még félre is beszélnek? Õk az iszákosok, korhelyek, akik elitták az eszüket. Milyenek õk? Nézzük csak!
Egy beteg azt kérdezte orvosától: mondja már meg, mi a baj? Vízibetegség, volt a válasz. – Már kérem, az nem lehet, szólt vissza a beteg, hiszen én még a csizmámban sem szerettem soha a vizet. – Jaj, épp ez a baja, hogy annál jobban szerette a bort a torkában, mely akkora volt, mint a csizmaszár. Lássa, a sok bornak, melyet folyton iszogatott, az ereje az agyába, a vize meg a hasába ment, s ez puffasztja most föl ennyire.
Egy másik történet szerint, egy ifjú, aki estétõl reggelig mulatott, lóháton ment haza a lagziról. Egy patakhoz érve megitatta a lovát. Annyit ivott, amennyivel szomját oltotta, utána felemelte fejét. Készen ált arra, hogy tovább menjenek. Borgõzös gazdája biztatta: igyál még! Hiába nyomta az állat fejét a csobogó vízbe, hiába húzott rá még ostorával is, az nem ivott többet. A fiatalember elgondolkodott. “Ejnye, ez az állat okosabb, mint én. Ha éjjel úgy tettem volna, mint a lovam, most nem fájna a fejem, nem émelyegne a gyomrom.” Igaza volt, mert ezen a téren valóban okosabbak az oktalan állatok, mint a mértéktelen, italos emberek.
Az átkos ital tönkreteszi az erõdet, idegeidet, izmaidat, egészségedet úgy, hogy teljesen igaza volt annak a kocsisnak, aki az országúton azt kérdezte az elõtte haladó szekerestõl: “Mit viszel komám?” S midõn az azt felelte, hogy pálinkát, így folytatta: “No akkor mi összepászolunk, mert én meg sírkövet viszek.”
De a dõzsölõ nemcsak lassan öli meg testét és lelkét, hanem gyakorta a gyors halál is utoléri. Hányszor olvassuk, hogy ittasan szenvedett balesetet valaki. És hány ember lesz földönfutó, családjától elüldözött, ha már mindenét elitta. Az ilyenek közül sokan lesznek öngyilkosok is.
Harag
A bûnös harag
Azonnal megutáljuk a dühös embert, ha egy pillantást vetünk rá. Fogai csikorognak, mint mikor a komondorok egy koncnál találkoznak, hangja üvöltõ, mint az oroszláné, szája csak úgy önti az átkot, káromkodást, mint a hordó a vizet, ha oldala kilyukadt. Arca vérpiros, mint az út széli pipacs, nyaka kidagad, mint a duda, keze reszket, mint a nyárfalevél. A bühtõl nem érzi a sebet, melyet dulakodás közben kapott, vagy a fájdalmat, amelyet embertársának okozott. Csak egyszer látná saját magát ilyen állapotban, soha többé nem ragadtatná el magát.
Az ilyesféle dühöngés megemészti az egészséget, nem egyszer halált okoz. “Mi a bajom, mondja már meg, doktor úr!” – szólt egy ifjú az orvosához. “Hát az, amit már sokszor mondtam!” E válaszra felfortyant a beteg, és tombolni kezdett. Az orvos nyugodtan levette a tükröt és odatartván eléje így szólt: “Nézze, nézze csak, kérem, milyen igazam van: nézze meg benne önmagát, és ne tagadja többé betegsége okát. Semmi egyéb e nyavalya, minthogy ön egy méregtarisznya.” Igen, az ilyen hányszor kap mérgében haragos görcsöket, hányszor éri gutaütés, bénultság! Ha bántanak, dühbe jössz? Hát gondold meg: vagy megérdemled azt a gúnyt, korholást, amellyel illetnek, vagy nem. Ha megérdemled, akkor csak dugd zsebre szótlanul béredet. Ha pedig meg nem érdemelted, akkor meg örülj és vigadozzál, mint akit ezüst helyett arannyal fizetnek ki, mert egy megaláztatás – békén elviselve – többet ér száz dicséretnél. Egy mérges asszonynak, ki sokszor ártott a haraggal másoknak a magának, egy orvosságosüveget adott az orvos, meghagyván, hogy valahányszor megharagszik, a benne lévõ folyadékból vegyen be egy kanállal, de le ne nyelje mindaddig, míg az egészen meg nem melegedett a szájában. Néhány hét múlva elment az asszony ismét az orvoshoz, és arra kérte õt, ismét írja fel az orvosságot, mert nagyon jót tett neki. “Hát fiatalasszony”, felelt neki az orvos, “azt az orvosságot maga is megszerezheti magának, mégpedig a csapból, mert az nem volt más, mint tiszta víz. Nem is az volt a maga orvossága, hanem a szájának a hallgatása.”
A jogos harag
Fából vaskarikának tûnik elsõ hallásra a Szentírás e mondata: “Bár haragudtok, ne vétkezzetek.” (Zsolt 4,5) Pedig nemcsak hogy lehet, hanem kell is haragudni bizonyos esetekben, amikor a bûn ellen Istenért síkra kell szállni. Jaj annak, aki ilyenkor behúzza a nyakát, nem mer szólni, sõt kiabálni!
“Te Pisti!” – szólt fiának az apa játék közben. “Menj el a boltba és hozz egy kiló kenyeret.” A gyerek bosszankodni kezd, hogy abba kell hagynia a játékot, s mire visszajön, pajtásai szétszélednek. Duzzog tehát, odavágja dühösen: “Nem megyek!” Erre az apja jön méregbe, és jól elnadrágolja a fiát. Itt mindketten haragudtak. A gyerek vétkezett, de az apa nem. Sõt kötelessége volt megbüntetni, engedelmességre szorítani fiát.
Aranyszájú Szent Jánosnak, Konstantinápoly pátriárkájának Kr. u. 400-ban szintén nemes harag lángolt lelkében, midõn Eudora császárné nyilvános vétkeit a szószékrõl ostorozta. Többek közt így beszélt: “A gazdagok és királyok semmik földi hatalmasságuk nélkül. Az elhatározott ember, aki fél a haláltól, megteheti mindazt a hasznost, rendkívülit és nagyot, amit csak akar, mivel az arany becse meghátrál a vére elõtt, az az ember, aki így gondolkodik, hasonlíthatatlanul nagyobb és nemesebb, mint az összes gazdag együtt véve.”
Ilyen szent harag a szülõké, apáké, anyáké, nevelõké, egyházi és világi elöljáróké is, midõn gyermekeiket, alattvalóikat, a rájuk bízottakat hibáikért, bûneikért intik, feddik, büntetik. Ilyen harag nélkül a sarkalatos erényeket: az igazságosságot és a lelki erõsséget sem lehetne gyakorolni. Ilyen haraggal eltelve lenni nemcsak nem bûn, hanem szigorú, kötelesség! Éppen akkor vétkeznénk, ha nem támadna fel szívünkben, és tétlenül, ölbe tett kezekkel szemlélnénk, hogy a mi jóságos Istenünket bántják és lelküket terhelik az emberek bûnökkel, és fõleg azok, akiknek gondviselését reánk bízta az Úr. Tehát meg kell büntetni a rosszat, hogy megjavuljon, vagy hogy így a rossztól másokat elrettentsünk.
Jóra való restség
A dologtalan lusta ember
Sokan elfelejtik, hogy sült galambok nem röpködnek a levegõben, a zsír nem serceg magától a serpenyõben, a már a régi pogányok is azt állították hamis isteneikrõl, hogy azok mindent csak munka és fáradság árán adnak. Az egész teremtett világban minden mozog és minden tevékenykedik, ami csak létezik, a csillagoktól kezdve egészen a cevegõ patakig, az eleven fáig. Az állatokat pedig csak csodálni lehet, hogy a maguk módján milyen szorgalmasak. A hangyák, a méhek agyondolgozzák magukat, a madarak sem szórakozásból repkednek, hanem élelem után. Ebbõl a törvénybõl az ember sem maradhat ki: nem tétlenségre, hanem munkára születtünk. Éppen ezért az egészséges lelkû ember szeret dolgozni. Amikor jól kifáradt, oly édes a pihenés és mekkora öröm látni munkája gyümölcsét, családja boldogulását.
De sajnos a rest ember errõl mit sem akar hallani. Szeretné a hasznot, de fut a munkától. Fölkel az urakkal, s fekszik a tyúkokkal. Jobban szereti a napot nyugtával, mint felkeltével. Legkedvesebb lábas jószága az ágy meg a szék, csak nem legyen háromlábú, mert azon dolgozni szoktak.
Mi ennek az életnek a következménye? Fölkopik az álla, mert elfogy a vagyona, ha nem keresnek rája. Teljesen elszegényedik. Élõsdivé válik. Más bõrén akar megélni. Rokonai csak dolgozzanak, õ meg csak henyéljen. Sokan más megoldást választanak: lopnak, rabolnak, ölnek. A társadalom rémei. Jól, dorbézolva élni, ugyanakkor munka nélkül, kényelmesen élni csak így lehet.
De ha szerez is pénzt, a tétlenség akkor is tönkreteszi. Megunja az életet. Nem tudja, mivel üsse agyon az idõt, semmihez sincs a végén kedve, jõn az ivás, a kártya, a kötél. De a teste is tönkremegy. Ugyanis az a legcsalfább kísértés, hogy jól pihenje ki magát az ember. Pedig annál fáradtabb lesz, és mindig több alvást kíván. Elsorvadnak tagjai, melyeket nem dolgoztat.
Ki korán kel, aranyat lel. Ezért a renyheség szegénység, de nyereség a serénység. Már a gyereket munkára, kötelességteljesítésre kell megtanítani, különben senkiházi lesz belõle.
Aki a lelkiekben rest
Mindenkinek van egy olyan szántóföldje, amelyet nem lát, de mindennél jobban kell gondoznia, hiszen csúnya gaz terem rajta, ha parlagon hever. Ez pedig lelkünk ügye, üdvössége. Olyan fontos, értékes ez, hogy minden földi kincsnek, törõdésnek elé kell helyezni, hiszen mit használ az embernek, ha az egész világot megnyerné is, de lelke kárát vallja.
Mégis sok halandó töri magát csecsebecsékért, cifra rongyokért, pénzért, hejehuja életért, lelki üdvét pedig háta mögé veti.
Olyan a lelki lustának a munkája, mint a bolondé, aki fordítva húzta föl nadrágját, és még büszkélkedett is a visszájában, milyen jól áll rajta. Mi nem csélcsap dolgokért születtünk a földre, hanem hogy lelkünket üdvözítsük, hogy Istennek, és nem e világnak szolgálva jámbor életünkkel elnyerjük a mennyei koronát. A legkevesebb lenne vasárnaponként részt venni a szentmisén, rendszeresen imádkozni, évente legalább egyszer meggyónni, megáldozni.
Az az érdekes, hogy nem vagy hitetlen, sõt jó katolikusnak is tartod talán magad, mégis mindent hanyagolsz, semmire nem érsz rá, ami lelkedre tartozna. Azt mondod: ráérek, majd ha megöregszem! Nos, három gazember van a világon: a Ráérek, az Elfelejtettem és a Majd. Van, aki szeretné kettévágni a szívét: egy része Istené, másik a világé, a bûné. Elfelejti, hogy aki egyszerre két nyulat ûz, egyiket sem éri utol. Halljad csak az ilyennek mily szörnyû dolgokat mond az Úr! “Azt mondod, hogy gazdag vagyok t.i. lelki javakban, erkölcsi jóságokban – és nem tudod, hogy nyomorult vagy és ügyefogyott, szegény, vak és mezítelen.”
Te szeresd az Istent mindenekfölött. Aki szeret, az fárad, dolgozik azért, akit szeret. Ne légy hasonló a szamárhoz, amely csak akkor fut, ha tüzes taplót tesznek fülébe. Légy hasonló a vadászhoz, hiszen neked a mennyei zsákmányt kell elragadnod. a szög verve, az ember gyötörve jó, minél inkább töröd magad a mennyek után, annál biztosabban bejutsz oda.
|
[img]ide írd a kép címét[/img][img]ide írd a kép címét[/img][img]ide írd a kép címét[/img]
oldal:
/1
