| 2021. mjus 28., pntek |
|
 |
0 |
|
|
Majdnem 10 éve nem írtam ide semmit. :)
Rossz látni, hogy ennyire kiüresedett ez a portál.
|
dzsunior, 9:53
|
|
|
|
| 2011. prilis 1., pntek |
|
|
3 |
|
|
Ezt a verset még évekkel ezelõtt írtam az asszonynak Mikulásra...illetve mint a versbõl kiderül december 5-én. :)
> MIKULÁSRA
>
> Reggel fáradtan készülgettem,
> Kávé, fogmosás s egyéb móka
> Jó lett volna még aludni
> De fél nyolctól várt a munka
>
> Szóval tettem-vettem szorgalmasan,
> Mert fél hétkor indul a buszom
> Már eléggé késõre állt az idõ
> Lehajoltam, hogy a cipõm felhúzom.
>
> Ekkor kopogtattak egyszer-kétszer,
> Csak pislogtam mert nem vártam senkit
> Asszony még aludt fenn az ágyban,
> Ezért nem kiabáltam: "Nem veszünk semmit!"
>
> Így hát kinyitottam az ajtót gyorsan,
> Hogy megnézzem ki keres így reggel,
> A látványtól ami elém tárult,
> Teljesen kikerekedett a szemem!
>
> A Mikulás volt személyesen.
> Egyenesen Lappföldrõl jött ide
> Nem értettem mit mond nekem,
> Úgy szuszogott és vert a szíve.
>
> Valaki speedet adott a szarvasnak,
> Kapja be a faxom a barom
> Egy nappal hamarabb ideért
> Úgy rohant a rénszarvas a havon.
>
> Kicsit szomorú volt ezért,
> Kiült az arcára a bánat
> Úgyhogy odaadta elõre a csokit
> Mert 6-án nem tud jönni, annyira fáradt.
>
> Mondom: Ez nagyon jó nekem,
> Mert szombaton úgyis sokáig alszom
> Hálás tekintettel intett egyet
> És a ránszarvassal le is farcolt!
>
> Úgyhogy most átadom az ajándékot,
> Egy finom Smarties-es mikulás csoki
> Ezt a Mikulsá adta távozáskor
> Azt mondat jófajta, ízleni fog az tuti!
>
> BOLDOG MIKULÁST ! ! !
|
dzsunior, 11:31
|
|
|
|
| 2011. februr 15., kedd |
|
|
0 |
|
|
Ezer meg ezer perce nem jegyzeteltem eme helyre. Ezt nem feledve, eme helyzetbe pettyegtetek egyet.
Kedvesemmel szerelem hét éve teljes. Lelkem keseredett, mert eme ember eme helyen nem szerepel kb. egy éve, de ez nem jelenthet egy percre sem kedvtelenséget...mert szeretem! :)
105.t pettyegtetve még eme helyen lelsz...emberek felettese lettem, mely helyzetet kedvelek, s megteszek ezer meg ezer cselekedetet, mert személyem felett emberek leselkednek. :)
Velem melyek estek?
Egy éve esett, szeretett embert mely lelkembe mély helyen leledzett elvesztettem..:( Eme ember 80 felett élt éveket, de remek ember veszett el vele. :(
Egy éve és kb. negyven hete lett beteg szeretett kedvencem, egy veres, elevenke egyed...szerettem.. :(
Egyébként velem s Kedvesemmel rendben esnek esetek.
Egy veres kerekes szerkezetett, mely berreg s szelet szelve remekel szereztem még decemberben. :)
Ezek leledzettek velem. :)
|
dzsunior, 14:19
|
|
|
|
| 2007. mrcius 2., pntek |
|
|
0 |
|
|
Egy kedves kommentelõ kérte, hogy több magánhangzót használjak...:)
Nos rendben..ezúttal kivételt teszek és több magánhangzót használok.
De csak most..és csak az õ kedvéért..:))
|
dzsunior, 11:15
|
|
|
|
| 2007. mrcius 1., cstrtk |
|
|
0 |
|
|
Kedves Jegyzetem!
Hetek teltek el s nem jegyzeteltem...szégyelem fejem, s elmémet megserkentve jegyzetelek. Események melyeket lepettyegtetek, hetekben keletkezett:
- Kedvesemmel 2004.02.29-én kezdetét vette egy szerelem. Ennek eme héten lett kereken 3 éve..:)
- Helyet melyen leledzem mesteremberek remeke tette szebbé. Lettek szekrények, elhelyezett szerkezetek (dvd, stb.)melyek kényelmet és szépséget szereznek nekem és Kedvesemnek.
- Hely melyen kenyeremet keresem 105-t pettyegtetve leled meg. Eme helyen lettem emberek felettese. Ez még nem végleges, de természetesen ehhez rengeteget kell még tennem..de meglesz!! :D
- Egy elmebeteg ember tette nekem kedves ember életét dermetten jegessé...nem személyeskedek, de szerencsére eme helyzet helyre lett téve, s lecsendesedtek meleg helyzetbe keveredett emberek...Megkeseredett szegénykém, de szerencsére nem vészes eme helyzet, s rengeteget beszélve és leveleket petyegtetve rendbe lett szedve lelke..:D
- Megszereztem jegyzeteket, s nem egyetemre, de egy remek helyen kezdem 3.évemet...eme helyen jegyzeteltem, elmémet hegyeztem, mert keményen tesztelnek engem, s még kb. ezer embert..:) De remélem remekelek és ez évben befejezem, s leszek megeszesedett ember..:D
- Egyenesbe tettem életem...szeretem Szerelmem, felettes lettem helyen melyett kenyeremet keresem, emberek melyek vére bennem leledz egészségesek, emberek kedvesek velem, s reményteljes események kényeztetnek..:D Remek.
Eme jegyzetet befejezem, hetek eltelnek és még jelentkezek!!
Ezer netlehetett reppentek Nektek!!!
|
dzsunior, 19:42
|
|
|
|
| 2007. februr 18., vasrnap |
|
|
0 |
|
|
Kedves Jegyzetem!
27 éves lettem..:)
Eme hét Kedvesemmel telt. Pettyekbe szedem melyeket tettem ezen kedves héten:
1. Kedden még kenyeret kerestem, de feletessem elengedett egy hétre, én meg mentem..:D
2. Pénzemmel melyett ERSTE zsebembe tett, csekkeket egyengettem el.
3. Persze vettem ezer meg ezer egyéb szerkezetek, berendezéseket.
4. Kedvesem ebéddel kedveskedett embereknek, melyekek felneveltek engem.
5. 17-én szerveztem nekem kedves embereknek terefere estet, mely teljesen szépen telt.
6. Hely, mely Csepel mellett leledz s decemberben lett székhelyem Kedvesemmel, egyre szebb lesz. :) Ezért lelkem melegséggel tel el..:)
7. 27 éves lettem..eszeveszetten szép meglepetésekkel kedveskedtek nekem kedves emberek.
Befejezem. Remélem tetszet...Esemény lesz jegyzetelek! :D
|
dzsunior, 10:59
|
|
|
|
| 2007. februr 8., cstrtk |
|
|
0 |
|
|
Kedves Jegyzetem!
Eme hetem kedvesen telt:
1. Erste pénzemet zsebembe tette, s ezzel ezer meg ezer kellemetlen percem vége lett..:)
2. Egyetlenem beteg lett, de szerencsére nem életveszélyesen, s eme helyen, melyen jegyzetelek tesz-vesz reggel, délben, este s nem felettese szemét vele...(persze én sem..:D)
Szeretem és szeret engem...
3. Eme helyen leltem két kedves egyedet, melyekkel neten levelezve elmetesztversenyezek..:)
4. Szerencsére helyzetek kedvemre leledzenek, s nem lesz fejem betegre keseredett..:)
Ezen események tesznek élettel telt emberré. Szerencsés embernek nevezhetem egyedem, s lelkendezek...:D
Jegyzetem befejezem, lesz esemény, jegyztelek! :)
|
dzsunior, 23:31
|
|
|
|
| 2007. februr 2., pntek |
|
|
0 |
|
|
Kedves Jegyzetem!
Nem jegyzeteltem egy hete...:( Helyen, mely pénzemet keresem rendben lelem helyzetem. Helyet melyen egyetlen szerelmemmel élem életem, szeretem.
De:
Erste...egy hely mely helyen kegyetlen szemtelen emberek leledzenek. Pénz kellett nekem, s bementem. Kedvesen értekeztem, elém tettek jegyzeteket, s kemény pénzeket pengettem...jegyzetet - melyett kezemmel ellenjegyeztem,s ezzel pénzt szerzek -, megszereztem..persze ez hétszer egy hétbe telt..persze ezzel nem értem célegyenesbe...pénzemet leshetem, mert Erste nem reppent nekem egyebet, pénz helyett levelet, hetente egyszer: még ez kell, meg ez kell...kegyetlen...5-én megyek feleségemmel, s remélem megegyezek Erstével, s lesz pénzem...mert ez egyre keservesebb nekem..:(
|
dzsunior, 21:31
|
|
|
|
| 2007. janur 30., kedd |
|
|
0 |
|
|
Kedves Jegyztetem!
Kedvem nem emelkedett.
Reggelem belem kellemetlenkededtt, ill. feletessem cseszegetett, s gép mellett kellett rendezgetnem, jegyzetelnem, bevételeket pettyegtetnem...fejem belegebedett, s sebesen neteznem kellett...:))
Ejnye...de gyengén megy észperente nyelv...:( Megyek!
|
dzsunior, 15:06
|
|
|
|
| 2007. janur 28., vasrnap |
|
|
0 |
|
|
Kedves Emberek eme helyen!
Jegyzetelés melyben életemet jegyzetelem le eme helyre észperente nyelven kezdem. Nem eszperente nyelven, mert ékezeteket teszek bele, s ezzel terjedelmesebben lehet mesélnem.
Péntekkel kezdem, mert ez kellemesen telt nekem. Emberekkel, melyekkel kenyeremet keresem, elmentem egy helyre, mely helyen ettem és jégerrel tettem kedvem emelkedettebb helyzetbe...ennek estére meg lett eredménye mert lerészegedtem...hehe..de szerencsémre feleségem helyemet megvettette, s fejemet letehettem, s reggelre nem lettem "beteg".
Hétvégém egész kellemesen telt. Nem teszek egyebet, helyemen fekszem, felkelek eszem, tévét nézem, s tespedem...de ezek kellenek...mert hetem rendszeresen kemény terheléssel megy el, s hétvégére testem s lelkem elmereved...
Egyébként Csepel mellett lelem helyem, de Pesterzsébetre mentem, mert emberek melyek felneveltek engem, ebéddel kedveskednek hétvégente. Ezt szeretem, s nem ellenkezem..:)
Este még netezem,lehet még jelentkezem...de erre mérget egy ember se vegyen..:)
|
dzsunior, 13:18
|
|
|
|
| 2007. janur 25., cstrtk |
|
|
0 |
|
|
Íme a következõ novellám...igaz kicsit megrázó a történet, de remélem azért sokakat ujabb elgondolkozásra késztet..
Egy fájdalmas nyerítés
Aki hisz a lélekvándorlásban az nem kínozza az állatokat. Mert sosem tudhatja melyik korábban elhunyt ismerõsét, barátját, rokonát bántja…
Az öreg Rezes Imre, akit a falu csak Rezesként ismert nem hitt a lélekvándorlásba és ami azt illeti a fián kívül hozzátartozója sem volt. Ugyan ez még nem jelenti azt, hogy akkor állatkínzónak kell lennie, de a tények azt mutatták, hogy Õ is és a fia is bizony nem nagyon kímélték a portájukon élõ, egyesek szerint inkább szenvedõ állatokat. A kutyák csont soványan sártól összeragadt bundával az öntudatlanság állapotában mászkáltak az udvaron, ha éppen vastag lánccal nem voltak megkötve. A baromfiudvaron a szárnyasállománya is elég keserves képet mutatott, a folyamatos alultápláltság és a környezet viszontagságai bizony rányomta a bélyegét a megjelenésükre. A kissé lerobbant, omladozó falú istállóban sem volt jobb a helyzet. Szerencsétlen lovat ütötték verték, szegény állat minden mozdulatán érzõdött az elmúlt évek kínkeserves gyötrelmei. Már nem volt fiatal mikor odakerült, de a célnak – az ütött kopott kis kocsi húzására – tökéletesen megfelelt. Sõt amolyan csökevényesre sikeredett tenyésztési illetve a jelen esetben inkább csak szaporítási célnak is megfelelt a Rezes portán. Az alig egy évtizedes kancát, ugyan pároztatták az egyik szomszéd csõdör lovával, de a pároztatás után már a megfelelõ gondozásról bizony hamar megfeledkeztek…
- Minek etessük…hisz dagad magától – válaszolt egy-egy ló tartásával kapcsolatos kritikára Rezes, miközben mély slukkot szívott – a szinte egész nap a szájában lógó – cigarettából. A füst céltalanul burkolta be ápolatlan arcát és ilyenkor vadul vihogtak fiával, aki osztotta állattartási véleményét az apjával.
Az õszt tél követte és tavaszra, mire a növények hajtást eresztettek volna sötét gyász borult a falura. A kis település apraja nagyja a falu szélén lévõ hiányos vaskerítéssel övezett temetõjébe volt hivatalos. Az égbolton vidáman szaladgáltak a felhõk és a játékosan táncoltak a fák levelei között a napsugarak itt-ott megtört fényei, szinte tudomást sem véve az öreg Rezes, gyors és tragikus haláláról. A falut is váratlanul érte az öregember halála, de szívrohamát betudták a sors igazságosztásának. Ugyan fekete színbe borult az egész temetõ, de a szíve mélyén senki sem sajnálta azt az embert, akinek a háza melletti séta kész depresszió volt. A sok tragikus sorsú állat látványa bizony megviselt minden arra járót. Viszont konkrét lépéseket senki sem mert tenni, mert a kis Rezes elég agresszív ember hírében állt…
…és a temetés napján összegyûlt dühe bizony már kitörés elõtt állt. Ugyanis agresszív volt, de józan paraszti ésszel azért megáldotta a sors. Egy pillanat alatt észrevette az emberek apja iránti közömbösségét és szinte látta az ilyenkor szokásos gyászos tekintett mögött meghúzódó megkönnyebbült mosolyokat. Arca a dühtõl megfeszült, ökölbeszorított kézzel, szapora léptekkel haladt az emberek iránti iszonyatos bosszúja levezetése céljának az iránya felé…
Vad nyüszögés, prüszkölés törte meg a Rezes porta fájdalmas csendjét…Az elléstõl megviselt kanca, miután világra hozta csikóját, kimerülten fújtatott, mocskos állati ürüléktõl bûzlõ istállójában. A fiatal kis ló ösztönösen kereste anyja emlõit, hogy mielõbb magához vehessen az éltetõ nedût…pofájával lázasan szopta vézna anyja tejtõl duzzadó bimbóit, miközben fura, számára eddig ismeretlen érzések törtek felszínre fiatal agyában…
- Hol vagyok? Mi történik? Ki ez itt mellettem? Mik ezek az irdatlan szagok? És hol van a fiam? – ekkor hátrahõkölt. Lázasan méregette magát és teljesen tanácstalanul állt az események elõtt…de hiszen elõbb még a bicikliért mentem a sufniba…most meg…itt állok és nem ismerek magamra.
És ekkor megpillantotta Bodrit a csontsovány, sártól és kosztól összeragadt bundájú kutyájának életunt pofáját. Minden világossá vált számára…a saját portájának a fogja lett. A folyton ütött-vágott lovának az utóda…ÚRISTEN…Segítség, Fiam, Fiam, hol vagy! De csak kétségbeesett nyerítések és prüszkölések áradata hagyta el a torkát….
- Mi ez a fülsíketítõ ricsaj? Éhhjjlóóó…na mi van Te büdös állat, végre megszültél? – robbant be az istállóba a kis Rezes és vérbeforgó szemekkel – egy vastag kapanyéllel a kezében – és ütésre lendítette a kezét…Két-három bordára mért suhintás után a kiscsikóra terelõdött a figyelme..
- A kis fattyú is itt van – vigyorgott és kifordulva magából õrjöngve támadt a fiatal állatra.
A kiscsikó még kétségbeesetten tett egy utolsó próbát.
- Fiam ne!! Hát nem ismersz meg – de a helyzet reménytelen volt. Az állat fájdalmas nyerítése semmiben nem emlékeztette a feldühödött fiú kegyetlen apjára. A ló szeme könnytõl duzzadt lett…egy pillanat alatt felmérte a helyzetet…tudta a sorsát…
|
dzsunior, 0:04
|
|
|
|
| 2007. janur 17., szerda |
|
|
0 |
|
|
Sziasztok!
Sok kedves Csigatársam bátorító szavainak hatására ujabb novella megírására adtam a fejem. Remélem elnyeri a tetszéseteket:) Ime:
Országúti történet
- Apa! Miért van ott az a sok virág a 83-s tábla mellett? – hangzott el egy bátortalan kérdés a hátsó ülés felõl, miközben hûvös eleganciával szelte a kilométereket az országút monoton egyenes szakaszaival borított utjain a család téglavörös Fordja.
A volánnál Apa ült, aki mereven bámulta a kies puszta ködpamacsokkal tarkított szántóföldjeit, miközben elmerülve gondolataiba csendben elmélkedett az elmúlt napok történésein. Anya fejét oldalra hajtva fejét ütemes szuszogással párásította be az ablak a hidegtõl opálos felületét. Halkan dudorászott valami Beatles slágert, bár annak pontos dallamáról nem volt teljesen meggyõzõdve, de az ily módon elõvarázsolt emlékek teljesen kárpótolták a dallam hamissága miatt.
A tájat néhol tejszínhabként bevonó köd és az itt-ott felbukkanó egymásra tökéletesen hasonlító fák álmosítóan unalmassá tették a már órák óta tartó utazást.
- Hallod Apa? Miért? – tette fel újra a kérdést a Kisfiú megtörve az autó halk zakatolását.
- Micsoda? Mit miért? – tért vissza az Apa iménti elmélkedésébõl teljesen értetlenül állva a Kisfiú által hirtelen nyakába zúdított kérdéseivel.
- Hát a virágok? Miért voltak virágok a 83-s tábla mellett? – kérdezte érezhetõen kisebb lelkesedéssel, de a válaszra eltökélten várva.
Apa ugyan nem számított a kérdésre, de mivel sikerült kizökkenteni õt a monoton elmélkedésbõl, ezúttal nem hagyta válasz nélkül az érdeklõdést.
Ugyan pontosan tudta, hogy mirõl van szó, de egy óvatos oldalbiccentéssel a visszapillantó tükör felé, azért megbizonyosodott a feltett kérdés valódiságáról. És tényleg…ugyan már több másodperce elhagyták az ominózus kilométerkövet, de a virágok élénk színei a köd fátyolos csomagolásában is jól kivehetõk voltak.
- Nos Fiam…tudod az a virág azt jelzi, hogy itt nénik meg bácsik meghaltak. Hisz annyi meg annyi figyelmetlen ember van, aki felelõtlenül száguldozik, aztán csodálkozik hogyha az árokban köt ki – kezdte el monológját, hangjában a mérhetetlen önteltséggel a többszázezres balesetmentes vezetésére utalva.
- Nem szép dolog, de nem igazán sajnálom az ilyet. Tudod sokan azt hiszik, hogy ha van autójuk már mindent megtehetnek. Õrült módjára vezetnek, nem tartják be a szabályokat, gyakran még ittasan is autóba ülnek, aztán meg csodálkoznak, ha nem tudják az irányításuk alatt tartani az autójukat. Szóval a virágokat az õ emlékükre tették oda. – fejezte be, hangjába büszkeséggel, amiért ilyen gyors, frappáns válasszal szolgált.
Folytatta volna további építõ jellegû véleményeinek felsorakoztatásával, mikor a motorház felõl fájdalmas reccsenés hangorkánként robbant az utastérbe. Apa reflexszerûen rántotta el a kormányt, nekicsapva az autót az oldalszegélynek aminek a visszacsapódásától irányíthatatlanná vált a téglavörös jármû. Az autó higanymozgásától és a másik sáv gépjármûveinek a kétségbeesett lámpafényeitõl, fékcsikorgatásával vegyült dudálásától az autóba ülõk a totális tehetetlenség állapotába zuhantak….Fények…sikító fémes hangok...autók..szántóföld...köd..fák..sikítás...fa..oszlop...BUUMMMM...és csend...örök, fájdalmas csend.
Hûvös eleganciával szelte a kilométereket a síkvidék monoton egyenes szakaszaival borított utjain egy család opálkék Opelja.
- Apa! Miért van ott az a sok virág a 85-s tábla mellett? – hangzott el egy bátortalan kérdés a hátsó ülés felõl.
- Ki tudja Fiam...biztos valami õrült, aki azt hitte büntetlenül száguldozhat...
|
dzsunior, 8:30
|
|
|
|
| 2005. oktber 31., htf |
|
|
0 |
|
|
Nos ez az utolsó irodalmi alkotásom. Remélem tetszett Nektek. Új irásom már sajnos nincs, de ha esetleg lesz, igérem feltöltöm:
I.Ulászló
Robosztus sereg halad
Balkán sík, kopasz földjén,
Húszezer derék magyar
A haza védelméért.
Élükön van Hunyadi
A holló címer mellén,
Mellette Ulászló megy:
Ki fiatal és kevély.
"Meglásd vezér nagy nap lesz
Murád feje porba vesz,
Gyõztes csata semmi vész
S a népem rám büszke lész."
"Ulászló, oh nagy királyom
Ne bízz oly nagyon benne,
Magasan van a félhold,
Bár most halvány és gyenge.
"Meglásd Hunyadi vezér
Nem lesz itt komoly dolog,
Nikápoly már behódolt
Hát Várna mér lenne gond?"
"Könyörgöm, oh Ulászló
Ez mind jó és olyan szép,
De a török nem juhnyáj
Oly könnyen nem fut ám szét.
El jött a csata ideje
A két sereg szembe áll,
Emitt a magyar csapat
A török amottan vár.
Az ütközet kezdõdik
A török szárny csak hátrál
Így lesz vörös a tenger
A Fekete partjánál.
Pogány hadban zavar lõn,
Így a hadrend felborul
Murád arca sátra elõtt
Nagy mértékben elborul.
A csata még nincs elveszve
Tudja õ ezt jól,
A sereg nem nagyon,
De a testõrség még jó.
Látja ezt Ulászló is
Szája mosolyra nyílik,
Elnyûtt seregét hamar
Támadásra is inti.
"Ne uram, oh dicsõ vezér
Erõs a szultán serege,
Életed a dicsõért
Jaj, ne veszélyeztesd!"
"Ne magyarázz, te szolga,
Hunyadi most nincsen itt,
Megtámadom a szultánt
A honért, dicsõért."
A király így támadott,
De a janicsár ép volt,
Nem Murád feje hanem:
Így Ulászlóé hullott.
A király halálba rohant
Veszte magyar seregnek,
Várna így nem dicsõ,
Hanem borús, gyászhely lett.
A király ki balga volt
Nem vitte hát oly sokra:
Gyõztesnek hitt seregét
A halálba sodorta.
|
dzsunior, 8:05
|
|
|
|
| 2005. oktber 28., pntek |
|
|
0 |
|
|
Ezt a verset 1998 karácsonyán irtam anyunak..neki nagyon tetszett, remélem Nektek is fog majd:
Már 18 éve ismerem
Õ fõz, mos és vasal rám,
Segít nekem ahogy tud:
Mert õ az én anyukám.
Néha fáradtan jön haza
Pedig lehetne õ vidám
Ám nagyon sokat dolgozik,
Mert õ az én anyukám.
Néha ránézek, amint aggódik
Spórol, hogy legyen szép ruhám
Még az ételt is megvonja magától,
Mert õ az én anyukám.
Persze én se vagyok jó mindig
Gyakran bámulok bután
Úgy teszek, mintha nem tudnám,
Hogy õ az én anyukám.
Ha feszült a légkör
S hallom a dühöt a hangján
Tudom, hogy akkor is szeret,
Mert õ az én anyukám.
Meghallgatom, ha gondja van
Túl lépek minden vitán
Nem szeretem, ha ideges,
Mert õ az én anyukám.
Nem tagadom egy percig sem
Mindig úgy végzem a munkám,
Hogy büszke legyen a fiára,
Mert õ az én anyukám.
S ha egyszer megõszül,
És ölébe fog egy unokát
Én ülök majd mellette, s óvom,
Mert õ az én anyukám.
|
dzsunior, 8:12
|
|
|
|
| 2005. oktber 27., cstrtk |
|
|
0 |
|
|
Sajnos a novelláim elfogytak, úgyhogy versirási képességem csillogtatom meg Nektek:
ERZSÉBET
Erzsébet gyönyörû,
Erzsébet az álom,
Ám Erzsébet több ennél:
Életem és halálom.
Erzsébet oly tökéletes,
Fantasztikusan csodás,
Összpontosul benne:
A hatalom és a tudás.
Ápoltságán, jellemén
Kivetni való ritka,
Oly tiszta, szûzies
Vajon mi lehet a titka?
A titok a fejlõdés
Ami végbemegy rajta,
Hisz napról-napra
Több férfi tõkéjét kapja.
Ám régen nem volt ez így
Gusztustalan volt, s ronda
De szerencsére azóta
Sok ember dolgozza
Igen, én is dolgozom
S segítek rajta,
Hisz engem is õ szült,
S nevel(t) évek óta.
Szeretem! Ez nem hazugság,
Mindent megteszek érte,
Hisz számomra fontos, hogy õ legyen
Fõvárosunk legszebb része.
|
dzsunior, 6:54
|
|
|
|
| 2005. oktber 26., szerda |
|
|
0 |
|
|
Ennek a novellának nincsen elõzménye...csak úgy jött..:
EGY BETELJESÜLT ÉRZÉS
Különös, idáig sohasem érzett érzéssel ébredt sötét, biztonságos, de roppan nedves „birodalmában” a kis lény. Tudta, hogy életében valami gyökeres változás fog nemsokára bekövetkezni, de fogalma sem volt róla, hogy ez légyegét tekintve mi lehet. Testében, mint valami sûrû fehér füst egy zárt szobában, úgy áradt szét a bizonytalanság kellemetlen érzése. Már emlékezete óta itt élt minden gond, vagy esetleges probléma nélkül, mégis olyan hangulat uralkodott el rajta, amihez fogható még legrosszabb napjaiban sem volt. Valami olyan érzés volt, mint amikor az emberek reggel az ébresztõóra csöngése után felkelnek, és dolgozni mennek. Legszívesebben tovább feküdnének a kényelmes ágyban, de valami titkos kéz kirángatja õket onnan.
Mindezek felett azzal sem volt tisztában, hogy ez most jó, vagy rossz számára, de mindenesetre nem szívesen hagyta ott megszokott helyét, amire remete életében szüksége volt. De mint valami kegyetlen, megállíthatatlan ármádia, úgy bombázta agyának egyre gyengülõ védfalát ez a kínzó, számára abszolút ismeretlen érzés. Kínjában és tehetetlenségében egyre erõsebben rugdosta szeretett lakhelyének rugalmas falait.
Ekkor elérkezett az idõ, beteljesült a különös érzés, ami már egész nap gyötörte. A körülötte lévõ nedvesség pillanatok alatt eltûnt és helyén csak kellemetlen nyálkásság maradt, majd mint hirtelen, gátját átlépõ folyóvíz, úgy tolta ki a kis lényt valami láthatatlan, természetfeletti erõ, aminek az apró teremtmény minden erõfeszítése ellenére sem tudott ellenállni, s mint valami merev farönk a hömpölygõ Amazonon, úgy sodródott tehetetlenül a kijárat felé. Még egyszer egy keserves próbát tett a bent maradásért, de mikor látta erõlködésének kilátástalanságát, elengedve magát feladta lehetetlen harcát.
Ekkor erõs kezek ragadták meg törékeny testét, és mint valami markológép a finom szemcséjû homokba, úgy mélyedtek laza húsába, és csak húzták ki, mint a zsákba beszorult választási malacot.
Már egész testével kijött, mikor kegyetlen fájdalom hasított a hasába, ami hatására egy pillanatra elsötétült elõtte minden. Mikor újra magához tért már nem emlékezett semmire; mindaz ami eddig történt vele – beleértve az elõzõ idõket is – kitörlõdött belõle, mint valami számítógépes program „delete” gomb nyomását követõen.
Keservesen felordított, mire finom kezek vették magukhoz és kellemes, lágy hangok nyugtatták e felzaklatott állapotában.
- Jól van, jól van kicsim – suttogta a már régrõl ismert, de most különösen kedves hang; és édesanyja karjaiban álomba szenderült a törékeny, az elmúlt percektõl roppant elfáradt újszülött csecsemõ.
|
dzsunior, 8:05
|
|
|
|
| 2005. oktber 25., kedd |
|
|
0 |
|
|
Ezt a novellát egy barátom plátói érzelmei ihlette...természetesen nem felém, hanem egy nagyon kedves lányismerösöm felé...de a szitu talán hasonló lehetett, mint itt..:
AZ ÁLOM – SZÉP MOZIBAN…
Marci különösen érezte magát azon az estén, mikor két barátjával – Rékával és Csongorral – beléptek a mozi vetítõ termébe. Az a tipikus mozi illat, kísérteties félhomály, a papírzacskók jellegzetes zörgése, a felismerhetetlen pusmogás mind – mind kellemes emlékeket ébresztett fel benne, hisz a mozi átható miliõjét már hónapok óta nem érezte.
A meghitt varázslat teljesen öntudatlanná tette, így szinte nem is emlékezett hogyan került a székbe olyannyira, hogy csak Réka kedves hangjára lett figyelmes, amint pattogatott kukoricával kínálja, aminek a dobozát szorosan tartotta a két lába között.
- Köszi! – motyogta Marci, miközben tekintetével Csongort kereste. Csak másodpercek elteltével vette észre, hogy ott ül Réka másik oldalán, sötét ruhájával észrevehetetlenül beleolvadva környezetébe.
Már percek óta vártak a kezdésre, mire megjelentek a film elsõ kockái a vásznon. A terem tökéletesen elsötétült.
Marci Réka felé fordulva, rideg merevséget vélt felfedezni a lány arcán, azzal a csodálatos tartással, amit a fiú mindig is csodált benne. Látta a fáradt testet, ami csak szép lassan oldódott, átadva magát a mozi kínálta kikapcsolódás felhõtlennek tûnõ örömének. Arca tovább keresgélt, de Rékán túl már csak körvonalakban látta Csongor testét. Marci óvatosan dõlt vissza a székbe, átadva magát a film varázsának.
Ekkor tompa ütést érzett a lábán, amit egy második, harmadik is követett, majd állandóvá vált. Érezte, hogy Réka lába nyomódik a lábához.
- Vajon ez most véletlen, vagy direkt csinálja? – morfondírozott magában, de mivel kíváncsi volt a fejleményekre meg sem mozdult. Legnagyobb megdöbbenésére a lány nem húzta el a lábát.
- Úristen, mi ez? – riadt meg izgatottan és szíve érzékelhetõen egyre hevesebben pumpált. Rékára nézett, de õ csak mereven a filmet bámulta, mint akinek fogalma sincs semmirõl.
- Na ezt már nem hiszem el! – dolgozott lázasan az agya, de továbbra sem mert megmoccanni. Szíve heves dobogását már gyomra különös lüktetésével együtt érezte, mire kicsit elszántabban közelebb nyomta lábát a lányéhoz.
- Kérsz még kukoricát…vagy kólát? – tört ki erre Rékából egy hirtelen érdeklõdés, amire Marci csak egy zavarodott bólogatással volt képes reagálni. Miután kissé remegõ kézzel beletúrt a dobozba, egy kissé távolabb húzódott a lánytól.
- Talán csak szórakozik, én meg félreértettem. Á mindegy! – próbálta érzelmeit csillapítani- s különben is „csak” egy barát „felkiáltással” újra a film rejtelmeibe vetette magát.
Ekkor megint a lány érintését érezte a lábszárán, mire szíve megint faltörõ kos módjára dörömbölt mellkasán, de mihelyt túlfûtött érzelmeinek szabad szárnyat adhatott volna a lány azonnal arrébb húzódott, így Marci ismét megnyugodhatott – egy kis csalódottsággal kevert rövidke sóhajjal. Kényelmesen hátradõlt. Megpróbált a filmre koncentrálni, de szemei sûrû pislogásával és egy óriási ásítással a fáradság elsõ jeleit vélte magán felfedezni.
Pár percig még ez az állapot uralkodott, így lassan tudta figyelmét a mûsorra terelni. Hosszú percek monoton elmélyülése után, a „derült égbõl a villámcsapásként” konstatálta, hogy a lány keze a bal combján pihen, amitõl azonnal elállt a lélegzete.
- Szóval mégis… - futott át rajta a felderülés, és felfokozott érzelmi állapotában õ is viszonozta a hirtelen megnyilvánulást.
Lassan simította végig a kezét Réka combján, majd egy váltással már a lány csuklójától kiindulva haladt a felkarja felé.
A lehetõ legközelebb húzódott a lányhoz úgy, hogy az elõtte ülõ férfi feje teljesen eltakarta a filmvásznat, ami Marcit ekkor már egyáltalán nem izgatotta, hisz egyrészt már képtelen volt a filmre koncentrálni, másrészt tökéletes takarásban volt.
Ujjai felderítetlen tájak felé terelõdtek a lány testén, amit a fiú nagy meglepetésére Réka is viszonzott, majd a kezük szorosan összefonódott, s tekintetük is lassacskán találkozott. A fiú pár pillanatnyi bizonytalanságát azonnal feloldotta egy rámenõs mosollyal, és finoman hajolt a lány szája felé. Szinte már érezte Réka izgató ajkait, és fokozva dühöngõ vágyait töméntelen romantikával áthatott sóhajtással kisérve milliméterre megközelítette újdonsült barátnõjének kéjesen csücsörítõ száját, mikor váratlanul Téka megszólalt, gyengéden taszítva a meglepõdött fiún:
- Marci! Marci! Ébresztõ, vége a filmnek. Ébredj már végre fel, megyünk haza! – s most már egy kicsit erélyesebben rázta, amibe Csongor is besegített.
A fiú zavarodottan riadt fel. Mintha valaki nagyfokú kegyetlenséggel tépte volna ki szívébõl ÁMOR szerelem nyilát.
- Jól van már megyek- dünnyögött nyûgösen Miért nem a háromórás Titanicot néztük meg? Motyogta, álma egyfajta epilógusaként, és elgémberedve haladt a kijárat felé.
|
dzsunior, 8:44
|
|
|
|
| 2005. oktber 24., htf |
|
|
0 |
|
|
Egy újabb novellám. Ez ministrálás közben pattant ki az agyamból. Remélem tetszeni fog Nektek:
EGY FOSZTOGATÓ KÁLVÁRIÁJA
Csak a hold fénye világította be halványan a külvárosi templom korhadó ajtaját. Az idõ már késõre járt; a toronyóra mutatói versenyt futottak a tizenkettes számig, amely során a kismutatónak körülbelül tizenöt perces elõnye volt.
Nos ebben az idõben egy sötét kabátos férfi alakja körvonalazódott a templom homályos bejáratánál. Táskájából elõvett kulcstartón lógó kulcsok egyikével, pár pillanat alatt laza könnyedséggel nyitotta ki az ajtó öreg zárját. Nedeci Alfréd – akit egyébként Alfnak becéztek – megkönnyebbülve lépett be az épületbe. A terve, - hogy megszerzi a roppant értékes aranykelyhet – megvalósulni látszott.
Már egy pár hónapja járt itt hasonló körülmények között azzal a különbséggel, hogy akkor az adakozásból összegyûlt jelentõsebb összeget lopta el, a behatolás brutálisabb eszközét választva.
- Azt hiszem, így kellett volna múltkor is, nem pedig sekrestye ablakának a betörésével. –vélekedett. Jó húzás volt a plébános kegyeibe férkõzve a kulcsokról másolatot csinálni. – és elmélkedését befejezve halkan becsukta a bejárati ajtót, majd figyelmét a szentély irányába vetette. Keze reflexszerûen a szenteltvíz felé rándult, de amint bevillant agyába nem éppen ártatlan terve, fanyar arccal gyorsan elhúzta. Nem szívesen lopott a templomból, de tekintve a könnyû és értékes zsákmányra különösebb bûntudat nélkül próbálta végig csinálni az általa részletesen kidolgozott tervet.
A templomot pontosan ismerte, hisz amikor csak tehette részt vett a miséken, így lakalma nyílt rá, hogy tövirõl – hegyire felmérje a szent hely minden rejtett zugát.
Ám máskor minden fényes, csillogó és vidám volt, most pedig mindenhol sötétség, csak az ablakon sárgásan bevilágító tompa fény nyújtott valamiféle tájékozódási lehetõséget Alfnak, ami a szíve mélyén roppantmód nyugtalanította, amit a táskájából elõkotort elemlámpával próbált csillapítani.
A képeket világítva egyre jobban kezdett félni. Az arcok – mint valami groteszk lények – úgy nézték szúrós szemeikkel Alfot, hogy az szinte beleremeget, hiszen nem értette, hogy mi folyik körülötte. A délelõtti – amolyan felderítõ – misén még barátságosan mosolyogtak, most pedig…
- Lehet, hogy vissza kéne fordulni? – morfondírozott kétségbeesetten, de mihelyt eszébe jutott a kehely, mint valami színházi süllyesztõben úgy tûnt el az elõbbi gondolata.
Szorosan padokhoz simulva haladt egyenesen, és megpróbált minden külsõ tényezõ kikapcsolásával, kizárólag csak a célja elérésére koncentrálni
Ekkor kísérteties bagolyhuhogás törte meg .a tücskök monoton ciripelését. Egy álló férfialak árnyéka vetült Alfréd elé, amit az oldalhajó majdnem méteres ablakán beszûrõdõ gyenge fénycsóva szinte óriásként vetített az ekkor már reszketõ férfi elé.
Alfréd, mihelyt csillapította a magában eluralkodott hisztériát, megpróbálta felderíteni a titokzatos árnyék gazdáját. Óvatos lépésekkel lopakodott az árnyék irányába és feldúlt lelkiállapotában valamiféle megnyugvással vette észre, hogy az alak nem más, min Szent Ferenc tölgyfából faragott szobra volt.
Miután homlokáról letörölte a hideg verejtéket, egy kicsit megkönnyebbülve a szentély felé vette az útját. Az oltár mellett elhaladva valami fémes tárgyba rúgott, ami nemtetszésének egy éles csilingeléssel adott hangot. Az egész templom belezengett, majd miután az akusztika az utolsó hangokat is elnyelte, újra a halk csiripelés vette át a fõszerepet.
- A franc essen a rohadt ministránsok csengõjébe – szisszent fel bosszúsan, és égbeszökkenõ adrenalin szintjét megpróbálta újra normális értékek közé szorítani.
Most már csak pár lépésre volt a szentélytõl, ahol a régen óhajtott értéket tárolták. Durván csiszolt kulcsát a tabernáculum kulcslyukába dugta, majd mint a kést a felmelegített vajban, lazán elforgatta. A szekrény aranyozott ajtaja finoman kinyílott, és Alfréd elé tárult a
majdnem harminc centis, körbe drágakövekkel kirakott 24 karátos aranykelyhet, aminek az eszmei értékét csak tovább növelte az a tény, hogy közel száz éves volt.
A kehely elõtt egy tábla állt, amit a plébános a lelkiismeretes rablónak tett ki: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” – szólt a felirat, ami ugyan felkelltette Alf szunnyadó bûntudatát, de az a birtoklás lágy muzsikahangja újra mély álomba ringatta.
- Ez az… - fojtotta el a feltörõ örömét, és a figyelmét már az újabb akadályok felé terelte.
- Ki kéne jutni! – fogalmazódott meg benne a magasztos gondolat, s annak nyomatékot adva, szinte akaratlanul süllyesztette el táskájában a kelyhet, és kínosan tapadó kesztyûjében erõsen megmarkolta a zseblámpáját. Szinte minden tudatosság nélkül pásztázta végig a templom belsõ terét, még mielõtt végleg elhagyta volna a kisvárost. Ám lámpája által megvilágított freskók ekkorra már mind-mind valami borzasztóan kellemetlen érzést kelltettek benne: „NEM LEHET A TIÉD; EMBERNEK LEHETETLEN, DE ISTENNEK MINDEN LEHETSÉGES; AZ ÉN HAZÁM AZ IMÁDSÁG HÁZA, TI PEDIG RABLÓBARLANGGÁ TETTÉTEK.”- olvasta a képek alatti szövegeket olyannyira, hogy szeme már képtelen volt felfogni a freskók vizuális értékét, hanem egyre csak a szövegek baljós jóslataira összpontosult figyelme, majd miután a szentképeket is jobban megnézte ijedten tapasztalttá, hogy az alakok, mint valami felsõfokú bíróság szigorú bírái, úgy szegezték rá tekintetüket.
Fredi (mert így is becézték) imént visszaaludt bûntudatát, mint valami éktelenül rikácsoló ébresztõóra, úgy rázták fel ezek a külsõ tényezõk, amit a kehely és az általa nyújtott gazdagság lágy altató zenéje egyre reménytelenebbül tudott csak megakadályozni.
Felõrölt idegekkel igyekezett minél hamarabb kijutni a számára egyre kellemetlenebbül kínosabb helyrõl. Lépteit szaporázva a bejárat felé sietett, mikor az feletti „Megfeszített Jézus” másfél méteres – elég rossz állapotban lévõ – kõszobrára terelõdött tekintete. A szobor arca, mint valami csínytevésen rajtakapott kisfiú anyukájáé, aki hajlandó megbocsátani csemetéjének – egy minimális bûnbánatért -, ami jelen esetben a kehely visszatétele lett volna.
- Soha! – sziszegte bosszúsággal vegyült arccal, felelõtlenül kihívva ezzel sorsot maga ellen, nem számolva az esetleges következményekkel.
Ekkor a szobor, mintha valami gúnyos arcjátékot ûzött volna Fredivel, pillanatok alatt szánalommal teli arckifejezést vágott, mint aki mindent megtett volna annak érdekében, hogy engedetlen szolgáját jobb útra térítse… lássuk be mindhiába.
Ebben a pillanatban a toronyóra nagymutatója utolérte a kismutató, egy pár perces „pausét” intett. Már kezdett volna magához térni az ijedségtõl, és folytatni keserves menekülését, mikor egy velõtrázó robajjal leválott a feszület alsó része és irtózatos kõzáporként egyenesen Alfrédra hullott. A férfi a nagy súly alatt úgy esett össze, mint valami szakadt szeneszsák, kiejtve kezébõl a táskát, benne a kehellyel.
Mély csend ült a templomra. Súlyos sebektõl vérzõ ujjak próbáltak a táskából kigurult aranykelyhet még egyszer megérinteni, de a küszködés egyre kilátástalanabb lett. A kõdarabok között vékony csíkokban patakzott a tûzpiros vér. A halálhörgések fokról – fokra halkabbak és ritkábbak lettek, mígnem a kõhalom alatt minden teljesen elcsöndesült. Az elernyedt ujjak alig pár centiméterre a kehelytõl örökre leálltak.
A szobrot soha sem tudták eredeti állapotába visszaállítani; megmaradt részét viszont a szentély melletti helyre kialakított üvegburába helyezték, mint valami csodálatos ereklyét.
Pedig nem volt az, sõt ha Alfréd korábban nem lopja el a szobor felújítására fordított adományt, talán örökre ott marad, és õrzi a templom fedhetetlen tisztaságát.
|
dzsunior, 9:21
|
|
|
|
| 2005. oktber 23., vasrnap |
|
|
0 |
|
|
Ezúttal a Guns n Roses, November Rain címû számát dolgoztam fel. Remélem tetszeni fog Nektek!
A NOVEMBERI ESÕ
A vihar pusztította város zsúfolt kórházának baleseti osztályára tolta be két fiatal – a folyamatos munkától kissé meggyötört – nõvér Robert Palmert. A férfi igencsak zaklatott állapotban volt. Érezte hogy valami nem stimmel, valami kegyetlen tragédia történt, de akkora sokk alatt állt, hogy képtelen volt felfogni a körülötte lévõ eseményeket. Részleges emlékezetkihagyása lehetetlenné tette, hogy az idegtépõ fejfájásán kívül valami mással is foglalkozzon.
Az egyik nõvér által otthagyott altatót enyhén remegõ kezével a szájához emelte, és egy pohár víz kíséretével – más esetben kifejezetten undorítónak tartott módon – hosszasan szürcsölve nyelte le. Visszafeküdt az ágyba. Az õt ért sokk hatására hideg veríték borította el testét. Kicsit darabos kézmozdulattal megtapogatta a fején lévõ kötést, amely a sok vértõl nyálkás, kellemetlen tapintású lett.
Az altató szép lassan kezdett hatni. Robi úgy érezte, mintha szemhéjára több kiló nehezedne, s ugyan feje egyre kevésbé fájt, de ezzel párhuzamosan misztikusan félelmetes, fokról – fokra erõsödõ szédülést tapasztalt, míg egyszer csak minden elsötétült, mint valamiféle filmszakadás, és egy másik világ kissé idillikus életébe csöppent. Mintha egy rendezõ székében ült volna, úgy tárult elé Soupthtown városa
A fehér bárányfelhõk csendesen legelték az égbolt halványkék füvét, amelyen keresztül a nap sárgás sugarai próbálták megdönteni a – várost melankolikussá tevõ – õsznek a hatalmát, amely Robertet is magával ragadta, míg meg nem törte lelki harmóniáját a város közepén elterülõ fehér templom és az azt körülvevõ – elsõ látásra roppant vidám – tömeg, akik között voltak fiatalok, idõsek, férfiak, nõk, gyerekek is egyaránt.
Ekkor egy tejfehér limuzin állt meg közvetlenül a templom bejárata elõtt. Egy gyönyörû jegyespár szállt ki az autóból. A mennyasszonyon egy fehér csipkés miniszoknya volt, amit az áttetszõ fátyol és az óriási – rózsákból álló – virágcsokor tett teljessé. A võlegényen fekete zakóféleség fodros gallérú inggel, ízléses csokornyakkendõvel kiegészítve. Alapjában véve összeillõ pár volt, amivel Robert is egyetértett, aki ekkorra már a násznép terjedelmes sokaságának egy ismeretlen tagja volt. A menet szép lassan vonult be a templomba, ami egy kisvárosi igényeket tökéletesen kílelégítõ, belül hófehérre festett, kényelmes padokkal kiegészített protestáns építmény volt.
Az esküvõ elkezdõdött. A jegyespár lassan vonult végig a templom vörös szõnyegén, egyenesen a pap lábai elé.
Robert csak akkor pillantotta meg a mennyasszonyt.
- Dorotty – suttogta halkan, miközben szíve egyre hevesebben kezdett el dobogni. Roppant ismerõs volt neki a lány, de igazából csak igen halvány foszlányok villantak fel vele kapcsolatban.
A szertartás viszont folyt tovább, de csak hosszú percek múlva jutottak el a boldogító igenig, majd örök szerelmüket egy mély érzelmeket takaró csókkal pecsételték meg, amire a násznép különbözõ módon, de lényegében egyöntetûen reagált. Az idõsebb nõk meghatódva sírtak, a férfiak halk nyüzsgésbe kezdtek, míg a fiatalabbak virágszirmokat szórtak az újdonsült házaspárra. Kis idõ múlva indult meg a tömeg a kijárat felé.
Az égen a fehér bárányfelhõket már a vihar elsõ üvöltõ farkasai riogatták, de alapjában véve még mindig elmondható volt: semmi akadálya sincsen, hogy a templom közelében lévõ kis ligetben egy fergeteges lagzit csapjanak az ifjú házaspár tiszteletére.
Ennek keretében szivárgott a násznép a liget felé, ahol már minden elõ volt készítve, hogy méltóképpen fogadják a több száz ember, sáskaszerû hadát.
A liget közepén lévõ ház körül helyezkedett el egy óriási svédasztal tele mindenféle földi jóval, ami szem – száj ingere. A különféle levesektõl, sültektõl kezdve a finomnál finomabb süteményekkel folytatva, az egzotikus gyümölcsökkel bezárólag minden megtalálható volt, középen egy hatemeletes, emeletenként különbözõ ízû tortával, tetején egy házaspárt ábrázoló marcipánfigurával.
A háztól kicsit arrébb helyezkedett el egy gigantikus méretû bár a legritkább és legdrágább italokkal, koktélokkal, s közvetlenül mellette egy hangulatos szalonzenekar, amely elõtt egy nagy táncparkett biztosította az emberek táncolási igényét.
Már késõ délután volt mikor mindenki elfoglalta a kedvéhez illõ helyet. Ki a svédasztal mellett fogyasztotta kedvenc ételeit, ki a bárnál iszogatott, de sokan voltak akik önfeledten táncoltak.
Az idillt egy erélyes nõi hang szakította meg.
- És a csokor? – hangzott el a kissé elkésett, de még aktuális kérdés, amely hatására a menyasszony elõtt pillanatok alatt megszámlálhatatlan társaság gyûlt össze.
- Dobd el, lássuk ki lesz a következõ mennyasszony? – Lihegte egyhangúan a násznép férfiéhes nõi tagjai.
Dorotty hátat fordított a hirtelen összegyûlt közönségnek – Roberttól alig pár méterre – és mosolyogva hajította el vörös rózsákból álló csokrát, amit mohó, irigy kezek próbáltak elkapni, azonban a váratlanul feltámadó viharos erejû szél belekapott és messzire röpítette magával.
A csalódott nõk hamar felocsúdtak a „csokorvadászatból”, mikor az egyre erõsödõ szél, hideg csapadékot vágott az alkoholtól és a hangulattól felhevült arcukba.
A bárányfelhõk pillanatok alatt õrjöngõ fekete kosokká változtak, akik a felkavart város felett folytatták gyilkos harcukat. A mennydörgés és a villám hamar állandósították magukat, és kegyetlen, dió nagyságú jégdarabok szaggatták Soupthtown városát.
A vidám társaság szinte semmi perc alatt egy pánikhangulatú csürhévé alakult, ami fejvesztve menekült a szélrózsa minden irányába.
A káosz teljesen hatalmába kerítette a környéket, miközben a vihar csak tombolt megállás nélkül, nem kímélve házat, udvart, embert, állatot.
A házak falai ropogtak a jégesõ gyilkos erejû becsapódásaitól, a korábbi terülj – terülj asztalkám egy disznóólba illõ moslékkal teli vályúvá változott.
Úgy egy óra múlva vonult el a vad „isteni áldás”, maga mögött pusztítást, jajgató embereket, tönkrevert várost hagyva.
Robert, aki az eseményeket „kívülrõl” figyelte, döbbenve konstatálta a fejleményeket: A násznép egy több sebbõl vérzõ, kegyetlenül mocskos, szakadt gyásznéppé alakult.
Hol volt már a jó hangulat? Hol volt az öröm? A liget legjobban egy bombatámadást ért romhalmazhoz hasonlított. Az igényesen megépített házból csak kõ és deszkadarabok tömkelege maradt.
Ekkor Robert szíve újból hevesen kezdett dobogni. Görcsös rángásokba kezdett, és szinte kényszerûen indult el a fõúton, ahol a templomtól nem messze meglátta a mennyasszonyi csokrot, amit Dorotty dobott el alig pár órával ezelõtt. Egy márványsír egyetlen dísze volt, amit a rózsa kiázott színe teljesen vérvörösre festett.
Robert remegõ kézzel, óvatosan megemelte a virágcsokrot, ami a sírfeliratot éppen eltakarta, és döbbenve olvasta a nevet, s másodpercek töredéke alatt rájött, hogy ez csak egy rémálom, aminek sajnos a kelleténél több valóságalapja volt. A név pedig ami a síron domborodott, sokkal többet jelentett Robertnak, mint a valóság; az élete volt: Dorotty Palmer. Dorotty Palmer, Dorotty Palmer, Dorotty… , de újból már képtelen volt elolvasni. Keljfeljancsi módjára pattant fel az ágyból. Testét a korábbi izzadságcseppek sokaság áztatta, lélegzete semmiféle harmóniát nem takart. Korábbi remegése ellenõrizhetetlenül sokkossá változott.
Ekkor halk nyikorgással kinyílt az ajtó, és bátortalan nõi alak körvonalazódott Robert elõtt, de csak percek múlva – mikorra szeme megszokta a hirtelen fényt – vette észre, a korábbi nõvérke vékony testét, amint lassan közeledet az ágyához.
- Azt hiszem rossz hírem van Robert úr – kezdte baljós szövegét, amivel a férfiben tovább növelte a bizonytalanság kegyetlen érzését.
- Felesége súlyos sérülésekkel érkezett…mi mindent megtettünk… az orvosok idáig próbáltak segíteni… - nyelt egyet, majd kicsit határozottabban folytatta.
- Sajnálom Palmer úr, de minden igyekezetünk ellenére felesége belehalt sérülésébe… sajnálom, izé… fogadja részvétem – azzal lassan eltûnt a kórház homályában.
Robert szoborrá dermedve feküdt ágyában. Szemében a könnycseppek sûrûn gyûltek, majd gleccserként omlottak le forró arcán.
Észrevétlenül végigsimította jegygyûrûjét, és Dorottyra gondolva, a kimerültségtõl és a stressz hatására mély álomba zuhant.
A szoba újra a csend és a sötétség birodalma lett. Csak az újból feltámadt novemberi esõ kopogott szelíden a soupthtowni kórház elõzõleg megrepedezett ablakain…
|
dzsunior, 12:22
|
|
|
|
| 2005. oktber 22., szombat |
|
|
0 |
|
|
Nos egy kis szünet után íme az következõ novellám:
Bejdzsi
Valahol Afrikában a napsütötte szavannák zöldellõ növényeinek vad, de egzotikus világában egy alig húsz fõt számláló elefántcsorda élte átlagos, de egyáltalán nem egyhangú és veszélytelen életét.
Életük minden percét a létfenntartás, a körülöttük lévõ veszélyek kiküszöbölése és az örökös vándorlás töltötte ki.
Hasonló körülménynek volt kitéve Bejdzsi, az alig pár éves kiselefánt és anyja a jól megtermett nõstény Narda, aki a csordától elkülönülve – de nem elszakadva – nevelte kölykét. Napjaik elsõsorban élelemszerzéssel és életük megvédésével telt el. Az utóbbival fõleg Narda foglalkozott, bár monstrum testével és agresszív viselkedésével igencsak tekintélyteremtõ volt még a hímelefántok körében is.
A táj ahol éppen végig haladtak, egy fákkal végigövezett többméteres fûvel benõtt kissé száraz vidék volt, ahol az elefántok elõtt egyetlen cél lebeghetett, méghozzá az, hogy elérjék a környék egyetlen, több kilométer átmérõjû tavát, ahol szomjújságukat csillapíthatták, a szárazságtól meggyötört testüket felfrissíthették, illetve mint sok állat rajtuk kívül: dagonyázhattak.
Nos ez a cél hajtotta Nardát és Bejdzsit is azon a napon, amelynek végén mindkettõjük élete gyökeresen megváltozott…
A nap magasan járt a tejszínhab színû bárányfelhõk között, és mint valami dühös isteni személy az Olümposz fellegeibõl, úgy szórta szét tüzes nyilait, megkeserítve ezzel sok – sok élõlény így is kegyetlen sorsát, amelyet csak a néhol fel – feltámadó trópusi szellõ hûvös simogatása enyhített. A bogarak zümmögése, a majmok idétlen vinnyogása, a bivalyok, zebrák és más növényevõ patások nyerítése, prüszkölése tette változatossá a szavanna unalmasnak tûnõ életét. Pedig nem volt az! A bokrok, a fák és a méteres fûnyalábok mögül mindig áldozatra várva állt egy – egy oroszlán, párduc vagy éppen ez orvvadász, aki az értékes trófea reményében még az életét is kockáztatná, nem törõdve a törvényekkel, amelyek megszegése még halálbüntetést is vonhat maga után.
Ennek ellenére Max a középkorú, erõsen borostás férfi éppen egy ilyen törvény megszegésére készült. Egy bokor mellett feküdt, kezében egy puskával, zsebében mindenféle tölténnyel. Biztosra akart menni, így nem kapkodta el a dolgokat. Idegességét a sárgás fogai között lassan õrölt fogvájóvá vezette le, amit rövid rágcsálás egy kisebb adag emésztõnedv kíséretében lazán kiköpött, majd teljes figyelmét áldozatára terelte. Puskáját a vállára emelte, becélozta az állat halántékát, egy pár pillanatnyi várakozás és bumm…
Bejdzsi finoman dörgölõdzött anyjához, aki éppen délutáni sziesztáját tartotta egy szaftos kókuszdió társaságában. E családi idillt csak egy rakoncátlan bogár zavarta, ami Narda fejét valamiféle napozóhelyként használta, annak ellenére, hogy ez az elefántot roppantmód idegesítette. Nemtetszésének kinyilvánítására ormányát, mint valami légycsapót egyenesen a feje tetejére irányította, mikor egy erõteljes durranás hallatszott a bokor felõl. Az éppen a halántékánál lévõ ormányának a hegyét a puskagolyó – akár valami papírdarabot – miszlikbe tépte. Narda ormányában keletkezett óriási fájdalmat legyûrve a lövés irányába fordult, ahol meglátta a falfehér Max – et, amint fegyverét próbálta újratölteni. Pillanatok alatt, mint valami megvadult orrszarvú, rontott neki az orvvadásznak, aki hosszas szerencsétlenkedés után újratöltött puskáját remegõ kezével az elefánt szemei közé célozva tartotta. Narda már csak pár méterre volt, mikor megint eldördült a végzetes lövés, ami az elefánt bal szeme mellett egyenesen a fejét találta el. A robosztus test – mint valami ócska szeneszsák – teljes terjedelmével támadójára zuhant, akit e hirtelen keletkezett súlyfelesleg igen váratlanul ért. A megsebesült elefánt utolsó erõtartalékait összeszedve felemelkedett és elindult kölyke felé, maga után hagyva a széttrancsírozott Max – et, aki Narda alatt perceken belül – kibírhatatlan fájdalmak mellett – szörnyethalt.
Bejdzsi kétségbeesetten nézte anyja szenvedését, aki a megtett pár métert követõen újra elesett. A kiselefánt mire odaért anyja már igen nehezen vette a levegõt. A szívtépõ hörgés – ami Narda száját elhagyta – Bejdzsinek kegyetlen és fájdalmas hang volt, ami örökre belevésõdött piciny agyába. A nõstény elefánt szeme mellett, vulkáni lávaként tört fel a vörös vér és akadályt nem ismerve szántotta végig arcát, majd a nyaka mellett kis tócsát képezve folyt le. Bejdzsi egy több mázsás ólomdarabként állt Narda mellett, aki a legutolsó erõfeszítésével megemelte ormányát végig simítva fia testét, majd erõtlenül hullott vissza a földre.
Narda már csak egy nagydarab hústömeg volt Afrika közepén, mint elefánt megszûnt létezni!
Bejdzsi lelke mélyén ezt jól tudta, de nem akart tudomást venni róla. Csökevényes agyarával finoman lökdöste anyja testét, majd esze – veszett trombitálás közepette dörgölõdzött hozzá. Korábban ez kedves ormánycsapkodást váltott ki Nardából, s Bejdzsi nagyon bízott benne, hogy most is hasonló eredményt ér el. De nem! A kiselefánt kétségbeesve próbált megoldást találni, de valahogy sehogy sem sikerült. Ekkor kedves, nehézkes döcögésével egy kókuszdiót keresett, amit kis darabokra törve próbált Nardának beadagolni, hisz tudta korábban ilyen megmozdulásokkal igen jó hangulatot sikerült varázsolni anyjának. De Nardát ezzel sem tudta mozgásra bírni, olyannyira, hogy még csak egy ártatlan pislantás sem telt tõle.
Tehetetlenül bömbölt, mikorra odaért a csorda többi tagja is. Egy pillanat alatt felmérték hogy mi történt, s ennek tudatában próbálták Bejdzsit elvonszolni Narda teste mellõl. A csorda nõstény tagjai még megkísérelték a lehetetlent, de hamar rájöttek, hogy nem sok értelme van. Száraz fûvel és falevelekkel gondosan letakarták, majd elindultak tovább az útjukon. Lassan távolodtak el Narda testétõl egymás után libasorban, mint valami gyászmenet. Bejdzsi az utolsók között ballagott, vissza – visszanézve, hátha az anyja egy bokorból elõjön és csatlakozik hozzájuk. De ez a csoda sehogy sem akart bekövetkezni. A kiselefánt elkeseredetten követte az elõtte vonulót. Minden külsõ tényezõt kikapcsolva maga körül, lehajtott fejjel cammogott, mit sem törõdve a mögötte menõ elefánt gyengéd ormánycsapkodásával, amivel egy kicsit gyorsabb tempóra szerette volna bírni.
Így vándoroltak egészen késõ estig, amikor egy tisztáson lepihentek. Az idõsebb elefántok élelmet gyûjtöttek, aminek egy részét fiatalabb társaiknak engedtek át…
A hold már magasan úszott az égen, halvány fényével elárasztva az afrikai szavanna ekkora már teljesen sötét birodalmát. A csorda összes tagja már mélyen aludt, csak egy termetes hím állt õrt, vigyázva a többi elefánt nyugodt, gondtalan álmára. Bejdzsi egy nagy fûhalmon feküdt, egy kicsit elkülönülve társaitól. Szeretett volna aludni, de amint becsukta a szemét anyja vérbe fagyott teste tárult elé. A rémképek elûzésére megpróbált visszagondolni a korábbi hónapokra. Emlékezett mikor Narda a tóban gyengéden fürdette, mikor megvédte a ragadózó állatok kíméletlen támadásaitól, mikor megvonva szájától az ennivalót õt táplálta. Gyönyörû, de egyben keserû emlékek voltak. Fejét keservesen rázva halkan nyöszörgött. Megpróbálta elfogadni a tényeket, de ez nem sikerült. A többi elefánt ugyan igen segítõkész volt, kivétel nélkül toleránsak, de valamit nem kapott meg tõlük: feltétlen szeretetett, amit Nardától mindig megkapott.
Szemébe könnycseppek gyûltek, és ezzel párhuzamosan valami képtelen dolog jutott az eszébe. Csendesen felkelt és bevetette magát a tisztást körülövezõ erdõbe. Kis szíve lázasan dobogott, érezte az õt körülvevõ fokozott veszélyt. Tudta, hogy bármikor eltévedhet, bármikor egy hiéna vagy egyéb vad falka markába kerülhet, bármikor történhet vele valami távol a csordától, de azzal is tisztában volt, hogy a jelenlegi állapotok mellett Narda nélkül képtelen élni. A csorda elõzõleg kitaposott nyomvonalán haladt megállíthatatlanul, egészen anyja teteméig. Az út hosszú, veszélyes és roppant fárasztó volt. Hol egy kóborló hiénafalkát kellett kikerülni, hol az éjjeli bogarak kellemetlen zümmögése tette félholttá. Egyszóval nehezen viselete, hogy korlátlanul ki volt szolgáltatva a természet minden apró szeszélyének.
Végül is több órás szakadatlan futás után ért ahhoz a tisztáshoz, ahol Nardát otthagyta. Mikor meglátta, egy kicsit megtisztította az ágaktól, levelektõl, majd szorosan odafeküdt mellé. Szíve továbbra is elszorult a fájdalomtól, de legalább anyja közelsége megnyugtató volt.
A szavannát uraló sötétség – melyet csak a hold halvány fénye világított be – szép lassan eloszlott, és a nap elsõ sugarai már nyaldosták Bejdzsi testét, mikorra az már az õt ért stressztõl teljesen kimerülve Narda teste mellett mély álomba szenderedett.
A hajnal friss levegõje – mint valami varázslatos csók a mesebeli Csipkerózsika halványpiros orcája – úgy hatott Nardára, aki szerencséjére csak egy altatólövedék ártatlan áldozata lett, bár az elsõ töltény – ami az ormányát találta el örök nyomot hagyott rajta.
Nos Narda elég kómás állapotban volt, hisz az altatólövedék „jótékony” hatásaként borzasztó fejfájás gyötörte. Megpróbálta a körülötte lévõ helyzetet felmérni, így óvatosan felemelte fejét, és felhõtlen boldogsággal konstatálta, hogy Bejdzsi gyengéden nekidõlve alszik. Finoman végigsimogatta fia meggyötört testét az ormányával, majd visszafeküdt megvárva míg Bejdzsi felébred, és folytathatják útjukat. E nap, bár mindkettõjük számára roppant kellemetlen volt, sokkal közelebb hozta õket egymáshoz, megerõsítve a köztük lévõ amúgy is szoros kapcsolatot.
|
dzsunior, 10:31
|
|
|
|
| 2005. oktber 18., kedd |
|
|
0 |
|
|
Nos igéretemet megtartva íme a következõ novellám. Az igazságot megvallva ez a kedvenc, remélem Nektek is tetszeni fog:
AZ ÁTOK
Fekete-fehér bõrlabda pottyant Tommy elé, egy amolyan hétvégi mászkálása közben. Gyorsan kapta fel, és értetlenül állt, e hirtelen jött égi ajándék elõtt. Már-már kezdett örülni, mikor egy törékeny kisfiú alakja körvonalazódott elõtte. Ne haragudj, légy szíves add vissza a labdámat – szólt csendesen, mint aki õszinte szívvel bánja meg az elõbbi cselekedetének felelõtlenségét. Tommy nem tudta hirtelenjében mit tegyen. Testében és egész agyában az irigység és a mérhetetlen birtoklásvágy érzése áradt szét, melynek során csak egy szánalmas:
- Mi kell kisöreg? – kérõdzött a nyelvére.
- Tényleg sajnálom ne haragudj, én… - csuklott el a kis srác hangja, de ennél mélyebbre már nem akart alacsonyodni. Alig múlt tizenhárom éves, azonban pontosan tudta, a bocsánatkérés és a megalázkodás szinte érzékelhetetlen határát, amit nem szívesen, - sõt ebben az esetben egyáltalán nem – akart átlépni. Tommy érzékelhetõ lenézéssel pásztázta végig a fiú – egyébként elég fejletlen – testét. Rosszabbik éne, mint valami áruházi hangosbemondó ordította neki, hogy ne adja vissza a labdát, használja ki egyértelmû testi fölényét, elnyomva ezzel a jobbik énjét, ami feltétlen humánumot diktált.
- Nézd haver! Bizonyítsd be hogy a tiéd, és akkor megkapod…, de tudod mit? Vedd el! – szólalt meg végül, hangjában erõs gúnyt és provokációt éreztetve.
- Szóval, „einstand” – reagált a fiú, amolyan „nemecsekernõsen”; szavában keserûség és lemondás volt, majd mindent egy lapra fel- téve folytatta:
- Ne add vissza, sõt légy büszke rá, hogy egy olyan sráccal szemben érvényesítetted magad, aki semmi okot nem adott rá. Remélem eszedbe jutok, amikor hasonló helyzetbe kerülsz, mint én most - válaszolt, hogy önmaga is meglepõdött e hirtelen kifakadásán.
- Na most már takarodj! – hördült fel Tommy, aki abszolút nem számított efféle kétségtelenül merész ellenállásra.
A fiú nem szívesen feszegette Tom pofonosládáját, így ijedten hõkölt vissza, és vette fel a nyúlcipõt, de azért úgy tíz méter után visszakiabált a maga vékony, de szívszorító hangján.
- Ne feledd, ezért még bûnhõdni fogsz! – és azzal pillanatok alatt eltûnt a park fái, és bokrai között. E mondat pár másodpercig sokkolta Tommyt: titokzatos és egyben fenyegetõ is volt. Na nem a fiútól ijedt meg – ugyanis voltak haverjai (…), - hanem inkább lelkiismerete szunnyadó szikrái lobbantak fel, amit a birtoklásvágy özönvize pillanatok alatt kioltott. Útját ezután hazafelé vette, bár elõtte egy-két barátjával azért letesztelte friss „szerzeményét”.
Este hat körül ért haza, a külvárosi zöldövezetbe, ahol ha nem is gazdaságban, de jómódban éltek. Újra eszébe jutott a labda megszerzésének a körülménye, de mivel szüleinek nem kellett beszámolni – otthonlétük hiányában -, hamarjában tisztázta magával, hogy valószínûleg még sok tizenhét éves srác cselekedett volna hasonló módon. Nos, ilyen lelkiállapotban lépett be a házba, ahol hûséges kutyája, a tacskóméretû keverék, Smokie adta jelét feltétlen szeretetének gazdája iránt, amit korlátlan dörgölõdéssel, és megható vinnyogással kísért „pusziáradattal” bizonyított.
- Na jó van,… igen én is szeretlek – érzékenyült el Tommy, aki kutyájában látta az egyetlen õt szeretõ személyt. Smokie volt az, akit soha nem bántott volna és talán õ volt kizárólag az, aki iránt õszinte érzelmei voltak.
Az eb továbbra is folyatatta szeretetteljes tevékenységét, míg figyelme hirtelen másfelé terelõdött. Tommy imént szerzett labdája keltette fel érdeklõdését. Mint valami bûvös gömb, úgy vonzotta a labda. Hirtelen rávetette volna magát, mikor mély hang intett „állj parancsot”:
- Smokie fújj! –bömbölte Tommy, tekintélyt parancsoló hangján és hogy szavának nyomatékot adjon gyengéden faron billentette kutyáját.
- A labda Smokié, Smokie megszerzi, bár Tommy megtiltotta, de talán… - futott át a kutya primitív agyán, de gondolatán még végig se jutott, mikor távolról ismerõs zörgés csapta meg a fülét, és orrát a zamatos kutyatáp jellegzetes illata kerítette hatalmába. Az iménti gondolatára már nem is emlékezett, de agya kiismerhetetlen tekervényei azért egy zárt, sötét fiókba gondosan elraktározták…
Aznap este Tommy igen fáradt volt, így esti programja egy izgalmas akciófilm megtekintése volt, - a szülõi távollét kihasználásával – egy jó pár doboz sör társaságában.
Úgy éjfél lehetett, mikor a fáradságtól – és a sör bódító hatásától – kidõlt. Ekkora az egész várost sötét takaró vonta már be. Minden csendes lett, csak a nyári szellõ kapott bele néha a fákba, misztikus pantomim-táncra kényszerítve õket. Csak egy-egy autó és a tücskök magányos ciripelése törte meg a természet némaságát. A hold halvány gyertyafényként világította be a kisvárost.
Tommyék házára is mély csend ült. Smokie fészkelt csak rongyhalma alatt, mint valami mókus vagy más rágcsáló az odagyûjtött levelek, gallyak védelmének tudatában. Tommy szobáját is a kriptahangulat uralta.
Álmában vidáman sétált a parkban, ami a délutáni események színhelye volt. Ekkor még minden rend zajlott. A fák zöldelltek, a játszótereken a kisgyerekek boldogan szaladgáltak, mikor egy bõrlabda gurult elé. Tommy lassan hajolt le hozzá, de amint felemelte minden megváltozott. A zöld park hirtelen egy bombatámadás áldozatává vált játszótérré változott, így az idilli állapotot a bûntudat, és az alkohol erõs szélvihara, mint egy kártyavárat rombolt le.
A bokor mögül váratlanul a délutáni vézna kisfiú állt elé, de õ már nem az volt, mint aki úgy nyolc órával ezelõtt. Csapzott haja, sárga vérbeforgó szeme, vékony, csontos testét pillanatok alatt iszonyatos groteszk alakká változtatta. Hangja sátáni volt, mintha csak a pokol fenekérõl ordított volna.
- Eljöttem, ugye emlékszel rám? – kacagott és reszketõ ujjával egyenesen a halálra rémült Tommy arcába mutatott.
- A labda kell mi? Te, te szemét… - hörgött, miközben Tom ijedten hõkölt hátra. Szíve majd kiesett a helyérõl, és egyre csak azt rebegete:
- Én, én csak,…nem akartam…én…- de semmilyen ésszerû magyarázatott sem talált cselekedetére.
Ekkor a labda hirtelen egy tüzes golyóvá változott, ami mint a tövig égett gyufa, úgy marta a kezét, de elengedni minden akarata ellenére sem sikerült. Fájdalmasan ordított fel, miközben a kissrác sátáni nevetése, mint valami vésõ, úgy véste agyába az álma történésit. Amikor már a tûrõképessége határán volt, hirtelen minden visszaállt. Újra a parkban volt, kezében a labdával. Tommy ijedten dobta el a bõrbogyót, mint valami véres rongyot, és kezére terelte figyelmét. Csodálkozva nézte, hogy az iménti égési sérülése pillanatok alatt beforrt, és csak egy mélyen beleégetett szó maradt jobb kezébe bélyegezve: GYILKOS olvasta rémülten, mire az imént elhalkult kacagás velõtrázó sikollyá alakult. Tommy ezt már nem bírta. Ijedten ugrott föl az ágyában:
- Nem, nem… - kiabálta ziháltan, mintegy rémálma utószavaként, és megpróbálta a lidércnyomást mielõbb elfelejteni. Teste és pólója tocsogott a hideg izzadságtól.
Ekkor az udvar felöl tompa puffanást, majd egy erõteljes csattanást hallott, ami után visszaállt a csend. Most már félt. Szép lassan kelt fel ágyából, majd baseballütõjéért nyúlt, amit jobb kezének nyirkos tenyerében szorongatott.
Fejében éles hasogatást érzett, amit a sör „jótékony” hatásának köszönhetett. Fejfájását legyûrve próbálta a zaj epicentrumát felderíteni. Lábujjhegyen lépkedve ment ki a szobájából, egyenesen a bejárati ajtó felé. Kitágult pupillával figyelt minden apró neszre, mozgásra. Érezte, hogy szíve már a torkában dobog, mikor újabb hangokat hallott az udvar felöl. A sötét házban, mint valami vadászó macska úgy közelített az ajtó felé, ahol döbbenten látta, hogy az ajtó majdnem félig nyitva van. Tompa agyával próbált visszaemlékezni, hogy lefekvés elõtt vajon becsukta-e, de valahogy ez kitörlõdött a fejébõl. Az ajtóhoz ért. A hangot, ami valami elmosódott morgásra hasonlított egyre hangosabban hallotta. Izzadt tenyerében a baseballütõt életmentõ kapaszkodóként markolta. Fejében képek futottak le, ki lehet vajon kint.
- Smokie? Áhh, az nem mászkál ilyenkor. Vagy valami szörny? Hülyeség. Netán valami „kukás emlõs”… róka, borz, kóbor kutya? Igen az lesz! – döntötte el magában, és elszántan lépett ki az udvarra. ott a legnagyobb meglepetésére korom sötét volt, ahol csak a tárgyak halvány körvonalát látta. Majd figyelme jobbra terelõdött a kuka felé, ahol zavaros emlékei szerint a labdát hagyta. Ijedséggel kevert megnyugvással tapasztalta, hogy megtalálta a hangok eredetét. A feldöntött kuka mellett – ami a hangos puffanást okozta – a pepita bõrlabdát látta, amit valami róka nagyságú állat próbált kiharapni, vagy orrával lökdösni.
- Gondoltam, na megállj csak te dög! – sziszegte és ütésre emelte ütõjét. Tompa puffanással a lény hátát találta el; majd egy újabb ütést mért rá, amivel csak a menkülõ állat farát súrolta.
Keserves vonyítás törte meg az utca csendjét, majd csak a fûszálak suhogása jelezte, hogy az ismeretlen feladata a küzdelem nélküli csatát.
- Vissza ne gyere! – nyugtázta cselekedetét. Tommy, és lassan bandukolt vissza szobájába. Ha az udvaron nem is, de a lakásban felkapcsolta egy pár percre a villanyt, és tekintete Smokie, a szomszéd helyiség sötét zugában levõ helyének feltornyosult
rongyhalmazára vette.
- Jól van te vén csibész aludj csak, de azért máskor segíthetsz, ha zûr van – suttogta, majd a villany lekapcsolását követõen fáradtan zuhant vissza ágyába, és merült újra egy mély álomba.
De Smokie nem aludt. Feltornyosult rongyhalma alatt nem feküdt senki, hisz a kutya már vagy negyedórája a labda bûvöletében volt, és reggel mikor Tommy felébredt vegyes érzelmekkel teli álmából, Smokie a kerítés alatt feküdt törött gerinccel vérbefagyva, alig pár méterre a feldöntött kukáktól és a fekete-fehér bõrlabdától…
|
dzsunior, 8:04
|
|
|
|
| 2005. oktber 17., htf |
|
|
0 |
|
|
Kedves Naplóm!
Mivel nem érzem magam érdekesebbnek egyikünknél sem, ezért nem az életemrõl mesélek, hanem 17 évesen írt novelláimat rakom fel. Minden nap egyet...Ezeket sosem tervezgettem hónapokig, egyszerûen jött egy ihlet is megirtam...
Az elsõ címe:
EGY NYÁRI ÖRÖM
A szokásosnál feltûnõbben melegebb, de amúgy az átlagosnál unalmasabb nap volt. Joe éppen hazafelé tartott a munkahelyérõl ócska Fordjával, ami ugyan már lassan múzeumi darab volt, de Joe mindent megtett annak érdekében, hogy féltett kocsija minél jobb állapotba legyen.
Az autó – amivel egyébként nem hajtott gyorsan – percrõl percre forróbb lett, amit a férfi egyre nehezebben viselt el. Ugyan az ablaka teljesen le volt húzva, de közérzetén ez se sokat javított. Arcán – és az egész testén – langyos verejtékcseppek törtek elõ és vágtak maguknak utat, mint a tavaszi esõ a szántóföld barázdás felszínén. Joe trikóján átütött az izzadság, meztelen lábát a kocsi bõrülése egyre kellemetlenebbül ragasztotta hozzá, az egyébként gondosan ápolt haja – az izzadságtól – csomókban tapadtak össze. Szája cserepesre száradt, egyre sûrûbben nyelt, hogy ezzel pótolja valamiféleképpen az elvesztett folyadékot.
A hazáig vezetõ út még legalább fél órás volt, melynek tudata egyre jobban idegesítette. Egyre csak azon járt az esze, hogy hogyan csillapíthatná a testében és környezetében fokról – fokra eluralkodott forróságot. Gondolataiban már otthon ült a légkondicionált szobájában az ágyon, és egyik kezében hideg sört tartva, elmerülve olvasva egy izgalmas krimit…de nem,… ez egyre távolibb gondolat volt számára. Szemével lázasan keresett valamit, amivel ha nem is megszüntetni, de legalább átmenetileg el tudná felejteni siralmas tortúráját, ebben a tüzes autóban.
Hirtelen megakadt valamin a szeme. A sarkon egy fiatal napbarnított lány állt. Egy pillanat alatt rájött, hogy mire van szüksége. Szeme megcsillant, szájában összefutott a nyál, miközben az autóval méterrõl – méterre közelebb került a lányhoz. Pár perc múlva már mellette volt az amivel talán sikerül felgyorsítani e forró nap ólomlábakon járó perceit.
- Most tegyem magamévá, vagy leálljak valahol? – morfondírozott magában, de abban a pillanatban választott mikor meglátott az utcán egy „p” betûs táblát. Lassan megállt, és leállította a motort. Az izzadság továbbra is kínozta, de már abszolút nem izgatta. Minden figyelmét az elkövetkezõ percekre összpontosította. Óvatosan magához emelte. Már nagyon kívánta, ami szíve hevesebb dobogásában nyilvánult meg. Elég romantikus lélek volt, így nem akarta elkapkodni a dolgokat, hisz minden percét élvezni szerette volna.
Szép finoman bontotta ki ruhájából, hogy minél lassabban váljon teljesen meztelenné. Miután sikerült az általa elérhetõ legmagasabb érzelmi fokozatot elérni, gyengéden szájához emelte. Nyelvével végigszántotta csokibarna testét. Érezte, hogy háta borsódzott a különös – már régen érzett – érzéstõl. Újra hozzáhajolt, és egy kicsit mélyebben hatolt testébe. Ekkor gyengéden beleharapott. Ez annyira jól esett, hogy újra és újra megismételte.
- Ah, igen ez az… -suttogta halkan, és lehunyta a szemét. A rádióban a romantika minden szélsõségével egy lágy szerelmes dal szólt.
Ekkor valami hirtelen hangulatváltásra vadul neki ugrott. Nyelve és foga egyre mélyebben hatolt lágy, krémes testébe, ami Joe számára feledhetetlen pillanatokat nyújtott.
- Elfogyott – szólt csalódottan, azzal bánatosan összegyûrte a jégkrém papírját, és nagyvonalúan kidobta az ablakon.
Joenak a nap továbbra is fárasztó volt, de tudta, e pár perc – amiben imént részese volt – segítséget nyújt a további forró és roppant nehéz órák elviselésében, és mosolyogva örült a lánynak, akitõl ezt az emlékezetes csoki jégkrémet vette.
|
dzsunior, 9:20
|
|
|
Kedves naplóm...
|
dzsunior, 9:07
|
|
|
|
| |
