| 2012. mjus 11., pntek |
|
 |
0 |
|
|
jó éjt
|
ohkisleany, 20:50
|
|
|
Máté Angi
Volt egyszer egy pocsolya.
Akkora volt ez a pocsolya, mint egy nagykabát, mint két bárány. Akkora.
Ez a pocsolya csak feküdt és feküdt.
Tán öreg volt, tán lusta volt, magam sem tudnám megmondani, de mindig az utat feküdte; az eget bámulta a szeme, a hasa, keze-lába. Bugybogtatta a szemeit, s bugybogó szemei jól láthatták az égen a felhõt.
Akkora volt ez a felhõ, mint egy nagykabát, vagy két bárány. Akkora.
A felhõ csak feküdt és feküdt, tán öreg volt, tán lusta volt, magam sem tudnám megmondani, de mindig az eget feküdte és a földet bámulta a szeme, a hasa, keze-lába. S szemei jól láthatták a földön a pocsolyát.
Nézték egymást, hát, folyton-folyvást, a pocsolya és a felhõ.
– Ehh! Mindig ezt a fekvõ puffosat látom, ezt a bamba, fehér heverészõt. Unalmas. Na, én innen elmegyek, de el ám! – tápászkodott fel az útról a pocsolya. Locsogásait összeterelte, széleit marokra fogta. Toccsantott lábnyomait maga után hagyva fellépdelt a pocsolya, fel az égre.
Ugyanekkor a felhõ is felszegte a fejét:
– Ehh! Mindig ezt a tespedõt látom, ezt a sár laposát. Unalmas. Bizony, odébbálok innen, de odébb ám! – karolta át dudorait a felhõ. Azok meg mindegyre kibuggyantak a karolásból. El-elmaradozott egy-egy dudor a levegõben, akár habos lábnyomok, s lelebbegett a felhõ, le a földre.
Így hát a felhõ az útra feküdt, a pocsolya az égre.
Aztán, amikor nagy komótosan hátradõltek, új fekhelyeiken, és nézni kezdtek, hát mit látnak szemeik, no, mit?
Azt látták szemeik, amit eddig is, mindig: a pocsolya a felhõt, a felhõ a pocsolyát.
Lett ebbõl nemulass: elõször még csak dörzsölték szemeiket – talán álmodnak, bizonyára rossz álom –, de nem, igazat láttak. Akkor aztán az hallatszott, hogy:
– Buff – befele fordult az égen a pocsolya.
– Buff – befele fordult a földön a felhõ.
Semerre se néztek többé, semerre, csak durcáskodtak.
Megsokallta ezt a buffogást az ég, ezt az oktalan durcáskodást, lerázta a pocsolyát magáról, csak úgy spriccolt az repültében:
– Eredj, repülj, zsimbes népség!
Megsokallta a föld is ezt a puffogást, ezt az oktalan durcáskodást, fölpenderítette a levegõbe a nagytestû felhõt:
– Eredj, repülj, zsimbes népség!
S így lettek örökké mozgók az eddig csak fekvõk: a pocsolya és a felhõ.
Labdázott velük az ég s a föld.
|
ohkisleany, 20:44
|
|
|
ami összeköt
|
ohkisleany, 8:23
|
|
|
|
| 2012. mjus 10., cstrtk |
|
|
0 |
|
|
jó éjt
Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlõ illatokkal alkonyul.
A hegyrõl hûvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
RM
|
ohkisleany, 20:27
|
|
|
egy gyönyörûség :))) Máté Angi
Volt egyszer egy utca.
Olyan volt ez az utca, hogy ment egyenesen, mendegélt, aztán egyszercsak: hopp, sarkon fordult és másfele kezdett mendegélni.
Oda, ahol sarkon fordult, növesztett magára egy sarkot. Erre a növesztett sarokra minden õsszel kiült egy néni, úgy, hogy körbevette magát mindenfélékkel: maga elé kicsi kályhát cipelt, fával telit, amibõl késõbb parázs lett, maga mögé kicsi szekerét húzta, sok zsák gesztenyével.
Azt hiszem, ez a néni volt a gesztenyék nagyanyja, vagy legalábbis a rokonuk: szeme, arca, hamart járó ujjai, kontya: mind-mind fényes barnák voltak. Aztán, még azért is gondolom, hogy a gesztenyék nagyanyja lehetett, mert nagyon szépen megsimogatta gömbölyû hátukat, és énekelt nekik, mielõtt sütni kezdte volna õket a parázsra tett tepsiben. Azt hihetnéd, hogy a gesztenyék nem szeretik, ha sütik õket.
Hát tudd meg, a gesztenyék a világon a legjobban azt szeretik, ha sütik õket, mert akkor megtelnek forrósággal, és ugrálniuk kell, míg ki nem pukkadnak.
És ez az egész pont olyan, mint amikor neked nagyon kell kacagnod, de eldugod a kacagást, magadban, a kacagás gyûl- gyûl — mint gesztenyében a forróság – aztán kipukkadsz, és akkora jó az.
Hát, ezért szerették a gesztenyék, ha megsütötte õket a néni.
Állt a néni a kicsi kályha mögött, a kicsi kályhában parázs izzott, a parázson tepsi terült, néha meg- megmozdította azt a néni, rázott rajta párat:
Azt pattogjátok, pattogva meséljétek, míg szépre sültök, hogy milyen a fázás, lelkeim – szólt a barna gyönyörûkhöz.
A gesztenyék pattogtak, s miközben pattogtak, az utca sarkára érõ emberek megtudták a vacogást. Ekkor, karjaikra, tenyerükbe gyapjúgomolyák nõttek, azt letekerték, pokróccá bogozták és egymásra terítették a fázást ismerõ emberek.
Pattogjátok azt – mondta a gesztenyék nagyanyja, vagy legalábbis a rokonuk –, hogy milyen az éhség.
A barna bömböcök ugráltak a tepsiben, ahogy rázta õket a néni, s pattogásukból az utca sarkára érõ emberek megtudták a korgó hast. Ekkor, zsebeikbe, szatyraikba kiflik nõttek, cukrok, szalonnakatonák, törtek azokból, egymásnak adva, az éhséget ismerõ emberek.
Most pattogjátok, lelkeim azt, pattogva meséljétek, hogy milyen az, amikor egyedül vagy.- mondta, utolsókat mozdítva a vöröslõ tepsin a gesztenyék nagymamája, vagy legalábbis a rokonuk.
Még néhányat pattogtak a gesztenyék, s míg pattogtak, az utca sarkára érõ emberek megtudták, az egyedülséget.
Ekkor, megnõttek bennük a jó szavak és elkezdték azokat a jó szavakat egymásnak mondani.
|
ohkisleany, 19:08
|
|
|
... furcsa napok, furcsa érzések... határozatlanság...
|
ohkisleany, 16:19
|
|
|
ami összeköt ll.
|
ohkisleany, 9:25
|
|
|
ami összeköt
|
ohkisleany, 8:19
|
|
|
|
| 2012. mjus 9., szerda |
|
|
1 |
|
|
jó éjszakát
Élni annyi, mint szeretni.
Szeretni, látni és megmutatni, érezni és érzékeltetni, meghallani és meghallgatni, magasba szállni és felröpíteni, kinyílni és felnyitni, megérteni és megértetni, együtt érezni és eggyé olvadni - és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendû alkotás...
T
|
ohkisleany, 19:30
|
|
|
|
ohkisleany, 19:13
|
|
|
ami összeköt
|
ohkisleany, 8:40
|
|
|
|
| 2012. prilis 29., vasrnap |
|
|
0 |
|
|
a tánc világnapja, az élõé :)))
http://www.youtube.com/watch?feature=fvwp&NR=1&v=OVb0GK-KWGg
|
ohkisleany, 18:54
|
|
|
Zúg a harsona, üvöltenek Halál muzsikái.
...Katrina tánca
(Liszt Ferenc: Danse macabre - Haláltánc)
Zúg a harsona, üvöltenek Halál muzsikái.
Dobolnak égbe szippantott házak
földre hulló gerendái.
Az Itélõ jön, tombol az ég haragja.
Menekülõ életek lábnyomai
az utakon szétszóródva.
Nagy Úr! - mi néhányan egykoron,
hajszolt idõk omlásos meredélyein
görgettük a nagy követ,
és éreztük ott fenn a jövõ szelét,
- ami elfúj, mint porszemet egy sikolyban -
az örök jajból ébredõ zenét.
Trónusod elõtt ezredévek dicsõ csontvázai.
Fugatót zörögnek billentyûiden és libbennének
az égbe gyõzelmi éneken.
Ti - letûnt Sziszüphoszok - míg a csúcsra figyeltetek
és fogyott a szufla, alant a szemétben
halomra gyûlt a haláltáncot játszó zongora.
...
|
ohkisleany, 13:59
|
|
|
|
| |
