öööööööööööö.... na most nem publikus csak igazán! :DDD
;o)
Hetedik, 15:38
2009. mjus 15., pntek
0
"Az élet örökös körforgásában, ahol most vagyok, minden teljes, egész és tökéletes.
Minden ember, így jómagam is, korlátlanul részesedik az élet határtalan gazdagságában és teljességében.
Szeretettel tekintek vissza múltra, és kész vagyok a régi tapasztalatokból okulni.
Nincs jó, vagy rossz, helyes, vagy helytelen.
A múlt lezárult végérvényesen.
Számomra csak a jelen pillanat létezik.
Szeretem magam amiért képes vagyok a múltat hátrahagyva, kiteljesíteni magam a jelenben.
Megosztom veletek aki vagyok, s amim van, hisz lélekben mindnyájan egyek vagyunk.
VILÁGOMBAN MINDEN RENDBEN VAN."
(Louise L. Hay)
Hetedik, 15:01
2009. prilis 20., htf
0
...Tükörországban...
A tükör másik oldalán Sztella meglebbentette köpenyét melyet valamiféle lepelként kapott égi családjától, hogy szárnyait elrejthesse az illetéktelen szemek elõl. Mosolygott. Meghitt, nyugodt erõ áradt belõle. Ha az ember jobban megnézi, láthatja, hogy lába oly kevéssé érinti a talajt. Visszanézett a tükrön keresztül a Bolondra és szinte észrevétlenül, leheletnyi hangokat formálva, lágyan odasúgta:
-Boldog születésnapot!
És csak nézte szeretettel a magát elveszettnek érzõ Lelket amint tudata megnyílik és képes befogadni feltétel és kérdés nélkül az alig elhangzottakat.
Megértette.
Legyen meg az akaratuk! ...a közös akaratunk!
Hetedik, 11:54
2009. februr 3., kedd
0
Bonanza: Búcsúdal
Megõrizlek téged féltett kincseim között Õrizd meg te is a verset a homlokod mögött Nem, erre az útra nem viszlek magammal Nem én akartam, mások mondták: legyen ez egy búcsúdal
Nem számít most már semmi Tudom, ennek így kellett lenni Hatszor hittem nekik Hetedszer már maguk sem hiszik
Refrén: Társak nem voltak Magam voltam csak Én már fáradok Mindent rád hagyok Kérlek, engedj el Nekem mennem kell A csendnek hódolok Hallgass, hallgatok...
Hetedik, 10:34
2009. janur 16., pntek
0
Hetedik, 12:37
2009. janur 7., szerda
0
Alice tükörországban.
...mondhatná bárki... de az csak plágium lenne... bár tisztul a kép és tisztul az érzés hogy nem lehet plágium valami csak azért mert más is megírta már. Vannak a létezõk. A létezõket látni és ugyanúgy látni nem plágium.
...gondolta a Bolond.
Tükörbe nézett. Saját tükrébe, melyet õ teremtett, olyannak amilyen csakis az övé lehet. Egyedinek, kereknek, beszippantó és átölelõen sötétnek és melegnek. Lehet hogy nem is tükör, hanem maga az anyaméh. Kavarog benne a sötétség. Meleg, biztonságot adó sötétség. Olyan érzés ez mint vastag dunyha alá bújni menedékként. Aztán szép lassan mintha középre bekúszna egy elválasztó test. Nem vonal, hanem valami aminek kiterjedése van. Mint egy élõ, mozgó, vastagságában egyre kiterjedõ valami. A kettéváló tükör pont ugyanolyan megnyugtató mint elsõ belepillantáskor. A kettéválasztó valami meg csak nõ és világosodik... barnás... vöröses... majd narancssárga.
Hopppp! Mintha szemünk elõtt kipattant volna egy báb burka és hirtelen, meglepetésszerûen egy pillangó tárta volna szét a szárnyait. Fehér... hófehér pillangó... nem... Angyal! Azt hiszem angyal lehet. Arca nincs csak fehér körvonal, tömör energia és két, méreteiben igen nagy szárny. Mintha egy köpeny lenne csak. Izzik, fehéren tündököl és vár. Talán pont arra vár hogy a Bolond higgyen végre a szemének. Pedig hihetetlen. TÜKÖRBEN angyalt látni??? Majd a fehér fény szép lassan átalakul zöldes arannyá. A Bolond színe... ...nincs több kétség. Csak csodálkozó tág szemek.
-Jó helyen vagyok? -kérdezte félénken a Bolond és megesküdött volna rá hogy nem fog semmilyen választ kapni.
Csend...
-Jó helyen vagyok? -Jó helyen vagyok? -Jó helyen vagyok? -Jó helyen vagyok? .- ismételgette magában a kérdést...
A csend átalakult egy meggyõzõ meleg, biztonságot adó érzéssé.
-Jó helyen vagyok...! - ismerte fel a Bolond az otthonos érzést.
Nem is akaródzott a tükörtõl elszakadnia. Nem volt hirtelen több kérdése, csak látni akarta még a lényt kinek szárnyai mint egy lepel hullottak alá.
Hát nem is Angyal.
Õ Sztella!
Hetedik, 13:11
2008. december 22., htf
0
Írok hát sorba Mert nekem kín ma a rím Haikukat ma. ******************************
Eltemettem rég szavak felszíne alá Személyiségem. ******************************
Karvalykarmoknak Martalékul esik Mind ki kisegér.
Hetedik, 9:49
Holdanyával táncolva
Koromfekete éjben Titkok sötét leplében Pontban éjfélkor, Meglepett a Hold.
Nem féltem. Reméltem! Nem néztem. Éreztem! Nem kérdeztem. Kértem! Nem bántam. Akartam!
S így, visszagondolva, Arra az éjszakára, Titkon vágyom arra, Újra meglepjen Holdanya!
2008 szept 18
Hetedik, 9:15
2008. december 21., vasrnap
0
Csend.
Hetedik, 20:07
2008. december 13., szombat
0
Laár András: Nyafogás az Élet Írta Laár András verse
Nyafogás az Élet, tömény keserûség, de miért vidám akkor körben a sok hülye nép?
Nem látják a barmok keserû szájamat, ahogy sírva megyek csorgatva nyálamat?
Ahogy szipákolok nem hallják a tulkok, ahogy az elfojtott hüppögéstõl csuklok?
Pedig nincs igazuk, hiába vidámak! Nekem van igazam! Sírok még vagy hármat!
Hetedik, 13:52
2008. december 10., szerda
0
Amikor megpillantottam a Csillagjóst, azonnal megértettem miért nem mutatja a szemeit! Nem akarja hogy felismerjék. Sötét kalapjával elfedi a lénye eszenciáját. Nem akar emlékezni a múltjára, ezért nem kockáztatja hogy felismerjék.
A sivatagban az ember elfelejt mindent, többé nem emlékszik semmire. (arab mondás)
Kár. Reméltem, hogy szeme tükrében én is látok majd magamból valamit. Nem igazságos, ha csak másokat látsz, magadról meg csak érzelmekben feltörõ emléktöredékek jelennek meg.
...bár... A sivatagban az ember elfelejt mindent, többé nem emlékszik semmire.
Hetedik, 14:15
2008. december 8., htf
0
Az indián ötvös víziója akkor röppent ködként szemére mikor a nagy zöldeskék türkizhez ért. Tenyerébe fogta, végigsimított az élénk színû kövön... ujjai nem találtak rajta semmilyen apró hajszálérnyi kapaszkodót. Egyszerûen sima volt és hideg. Ujjai milliméterrõl milliméterre haladtak a kövön. ...és egyszer csak elkezdett derengeni egy kép a fejében... egy alak állt a tûz elõtt... fehér inge alaktalan, hosszú, inkább csontszínû. Homályos arca körül hosszú fekete haj. Egyenes, nagyon hosszú hajszálai szinte egyenként éltek, röpködtek, fonták be hálóként az arcot még úgy is hogy homloknál egy bõrszíjjal voltak lefogva. A tûz visszatekintett az alak fekete szemeibõl, akár csak ha tükör lenne. Természet teremtette gyönyörû bot az alak vékony ujjai közt támaszul és ugyanakkor erõt sugározva, fenyegetõen, félelmetesen. Halk és mégis erõteljes szavak vesznek a tûz lángjaiba, mintegy táplálva és szítva azt. Nõi hang. Suttogó félelmetesen nyugodt hang. Az ötvös keze dolgozni kezdett. Szinte magától. Óriási, ékszerhez túl nagy ezüstlapot kezdett el megmunkálni... vakon, a látomásában felcsapó lángok és a halk mormogás bûvöletében. ...és hajlított és alakított és illesztett és forrasztott és mintát látott... lány lábánál virágot és levelet és erõt és tömör, mégis finom formákat és levegõt és tüzet és vizet és földet ... ...majd mûvébe beleillesztett valamit ami csak úgy a keze ügyébe került, ki tudja honnan, de tapintása sima volt és hosszú és erõt sugárzó... és ráhajtott és rámintázott és beágyazta... majd egy pillanatra megállt... kezével végigsimította mûvét. Még mindig nem látta csak érezte. Homályosan derengett elõtte a nagy, tömör darab képe, melyet szem nem foghat fel csak érzelem. Gyönyörû! Sóhaj szakadt ki belõle, majd lassan és tisztelettel megfogta, szinte lebegtette a tenyerén a nagy türkizt és beleillesztette a kompozícióba. A hatalom köve. Pontosan beleillett, beletapadt, beleégett... És akkor felcsapott a láng a látomásában! Millió szikra szakadt ki a tûzbõl és az eddig duruzsoló nõ hangja sikollyá vált. Félelmetes földöntúli sikollyá. Artikulátlan, fülsiketítõ üvöltés tört elõ a nõ minden pórusából. Fekete gyûlölet, vér, bosszú, átok és ölni vágyás. Az ötvös csak állt a kész mûvel a kezében melybõl olyan dermesztõ csontig ható hideg dõlt kezére, hogy olyat a legfagyosabb éjjeleken sem érzett. Látomása felemelte a botot és akkor az ötvös hirtelen megpillantotta mûvének eredetijét a nõ görcsös, vékony ujján. Megdermedt... megrémült... hát pont neki kellett elkészítenie...! Hirtelen félelmében elengedte mûvét... szinte eldobta magától. A látomás megszûnt a koppanással ami a gyûrû földet érését jelezte. A mester csak állt, nézett maga elé csontig fagyva... Hát neki kellett újra megalkotnia a pusztító hatalom gyûrûjét...
Aztán fura gondolata támadt. Kipattant akár egy szikra az áldozati tûzbõl. A gyûrûnek azért kellett újjászületnie, hogy olyan kézbe kerüljön ami képes megfordítani az energiáját. A gyûrû létrehívta saját másolatát, hogy karmáját kijavíthassa.
Az indián ötvös határozott kézzel megfogta a gyûrût és a földrõl felemelte. Már nem érzett hideget áradni belõle. Letette maga elé és az éj maradékában alkotott még egy ugyanilyet, csak két apró korallt is tett bele megkülönböztetésül. Valamelyiknek szerencséje lesz! A másik úgyis megsemmisül, új tulajdonosával együtt. Dolgát elvégezte. Végül is tökéleteset alkotott!
...késõbb elindult, hogy a gyûrûket elindítsa a körforgásba. Nyugodt volt. Õ megtette amire a szellemek kérték!
Hetedik, 20:57
2008. december 5., pntek
0
Szahmet, egyik szemfogát féloldalt felfedve figyel. Szemei zöldbõl, lassan sárgába váltanak, egészen apró szikrákat szórva. Nem tûri a tiszteletlenséget!
Hetedik, 14:05
2008. december 1., htf
0
...bocs
Hetedik, 14:26
2008. november 30., vasrnap
0
Mióta a Gróf Úr és a Költõ elköltözött, az eddig mozgalmas és szórakoztató "ház" kissé elhagyatott lett. A bohókás hangulat helyébe beköltözött valami stabil és megingathatatlan erõ. A bolond még nem látta új lakótársát, csak a jelenlétét érezte folyamatosan. Az volt az érzése, hogy szigorúbb, komolyabb társat kapott, aki nem azért jött, hogy szórakoztassa. Hát, talán fel kéne állni a karosszékbõl. Igazából olyan sodróvá vált az idõ mostanában, hogy Bolondunk nem tudta eldönteni mióta haldoklik itt és egyáltalán meddig tart egy ilyen folyamat... és... és vajon vége van e ...és felépítette e új önmagát... és ...és még azt sem tudta jól érzi e a szagokat és jól látja e a képeket... és egyáltalán, az érzékelés világa valódi e vagy csak gondolat. Talán ha kipróbálná... talán ha összekötné a mozdulatot az érzékeléssel... talán ha látná, hogy a kettõ összefügg és idõben is összhangban van. Lassan, nagyon lassan megmozdította a kezét. Elõrecsúsztatta ujjait a karosszék kéztámaszán... érezte ahogyan ujjaiban az idegvégzõdések felfogják a karfa simaságát és továbbítják agyáig. Tovább, még tovább... majd tétova ujjai valami kerekded, tenyérbe simulót tapintottak. pont beleillett a tenyerébe. Hûvös, sima, apró kis vésett barázdákkal. Nagyon kellemes tapintású... Bolondunk élvezte az érzékelés eme nagyon lassú és csak tapintásra hagyatkozó élményét. Szemét ki sem kellett nyitnia, hogy tudja, a karfa végén lévõ domború formát érzi. Agya tudta, hogy selymes világos szürke, hogy fényes, sima a felülete ahol oly kellemes a kéznek, érezte a rovátkákat, érezte a különálló kis kiterjedéseket... ...ha érez akkor ÉL! A kis tenyérbe illõ forma rádöbbentette... ÉL! A haldokláson túl, újra érez. Hogy ezt a felismerést még egy érzékeléssel megtámogassa, kinyitotta a szemét. A tenyerébe oly tökéletesen beleillõ domborulat egy szkarabeusz alakú kõ volt. Egyiptomi neve, a Heper megegyezik a hajnali Nap nevével, és egyben újjászületést, megtestesülést is jelent. Végre!
Hetedik, 12:03
2008. november 27., cstrtk
0
Hetedik, 15:19
Oltáromon a köszönet virágba öltöztet. Lelkembe hálát költöztet, hogy imám meghallgatásra lel: látásom éles, hallásom tiszta, érzékelésem mély legyen mindig, minden pillanatban és minden körülmények közt. Az igazság sosem csalhat meg engem, mert Maat tolla érzékeimben izzik, Básztet szemével látom a valóságot és a földi valón túli világosságot. Akaratom erõs. Nyíltan vállalom önmagamat, a hitemet, aki én vagyok. Nyíltan kommunikálom az akaratomat és nyíltan fogadom a hozzám érkezõ kommunikációkat.
Ez így van, mert így akarom!
Hetedik, 9:33
2008. november 23., vasrnap
0
A Bolond dala:
Dream On - Aerosmith
Mikor a tükörbe nézek minden vonal (ránc) az arcomon tisztább lesz a múlt elmúlt elszállt mint hajnali por ez nem jó így mindenkinek van rendezetlen számlája
Tudom amit senki se tud honnan jön és hova megy tudom hogy ez mindenki bûne veszítened kell hogy gyõzhess
a fél életem egy könyv oldalain van leírva élj és tanulj a bolondoktól és a bölcsektõl Tudod hogy ez igaz
énekelj velem énekelj az éveknek énekelj a nevetésnek énekelj a könnyeknek énekelj velem mintha csak a máért lenne talán holnap az Isten elvisz téged
álmodj álmodj álmodd hogy az álmod valóra válik álmodj álmodj álmodj míg az álmod valóra válik álmodj álmodj álmodj...
énekelj velem énekelj az éveknek énekelj a nevetésnek énekelj a könnyeknek énekelj velem mintha csak a máért lenne talán holnap az Isten elvisz téged
Hetedik, 9:03
2008. november 21., pntek
0
Gróf Úr és a Költõ tehetetlen izgalommal állnak az ajtóban. Mindketten a Bolondot nézik, ahogy az egyre sápadtabban ül és a kis tekercs tartalmát memorizálja már nagyon sokadszor. Olyan mintha minden betût megízlelne, értelmüket lefordítaná és mintha belõlük táplálkozna. Az idõ megszûnt Bolondunk számára. Az idõ végtelensége megmutatja igazi önmagát. Mindez csak pillanatnyi állapot. De a pillanat addig tart ameddig azt fenn kívánjuk tartani. Az akarat játéka ez. Az idõ végtelen, de az emberi élet véges. Az idõ ráér tehát fenntartani a pillanatot ha az emberi akarat gyenge azt megváltoztatni. Az akaratot a félelem blokkolja.
Gróf Úr és a Költõ látják ezt a vívódást. Nem szólhatnak bele. Halkan közelebb lépnek és melengetõ mosolyt küldenek a Bolond felé. Nem baj hogy nem látja, de talán a félelem oldását megérzi...
Hetedik, 15:27
2008. november 19., szerda
0
Bolondunknak eszébe jutott, hogy valaha nagyon régen olvasott egy könyvet melynek "Interjú egy vámpírral " volt a címe. Megtapogatta tagjait, beleszippantott a levegõbe és konstatálta, hogy ott még nem tart az átalakulásban, bár igen hidegnek érezte magát. Ki tudja... Annyi minden megesett már vele!
Hetedik, 19:31
2008. november 17., htf
0
Imám, a macska egy kis összegöngyölt papírossal érkezett. Nagyon halkan közlekedett, sápadó Bolondunk fel se riadt rá. Amint elment mellette, bajsza végével súrolta a Bolond lábát. Evvel az észrevétlen mozdulattal egybõl felmérte a haldokló állapotát: ...három hét. Puhán és szeretetteljesen a Bolond lábához dörgölõdzött, jelezvén hogy itt van. A Bolond felpillantott, elöntötte a szeretet érzése.
-Úgy vártam már egy kis reményt!
Imám szeme összeszûkült (ez a barátság nézése macskáéknál), majd a kis tekercset a Bolond fehér, papírvékony bõrû kézbe tette. A papírdarab olyan idegen érzésû volt tapintásra... halkan surrogva kigöngyölödött, majd a kéz melegétõl lassan láthatóvá vált a gyönyörû, hosszúkás, dõlt betûkkel írott szó:
SZTELLA
Hetedik, 15:49
2008. november 16., vasrnap
0
A haldoklás.
Bolondunk letette a képet... majd mélán nézett maga elé. Haldoklott. Bebizonyosodott hogy nem "Bolond"... és mint aki nevét elvesztette, kicsit létjogosultságát is elvesztette. Vége a sipka mögé bújásnak, a csengettyûkkel takarózásnak. ... kezd felnõni... Kicsit fájó, kicsit sajgó érzés, hogy múltjának hazugságaival szakítania kell, de azért titkon büszkeség is lopódzott a szívébe, hogy magasabb szintre léphet.
Vajon milyen néven fog újjászületni haldoklása után?
Hetedik, 12:11
2008. november 14., pntek
0
Zsuzsámnak
Az az arc, az a kéz, Mit egy kép felidéz, Az a mosoly mi igéz, A múltból visszanéz.
Egyszerre odaadó, Ugyanakkor fájó, Az illat felkavaró, Sosem elpárolgó.
...és a Bolond arcán végiggurult egy könnycsepp ahogy a Nagymamája képét nézte.
Hetedik, 21:51
2008. november 12., szerda
0
Álmok
Igazság szerint Gróf Úrnak már nem volt szüksége az étkezés rituáléjára ahhoz hogy mélyen megélhesse emlékeit. A valószerû álmok bármikor, bármilyen helyzetben elõugrottak tudattalanjából. Mondhatni élõ rovátkák voltak, melyek mélyen beleégtek lényébe. Túl öreg lélek volt, semhogy emlékeznie kellett volna. Õ már együtt szuszogott múltjával, természetes volt ez neki, mint kisdednek az egyenes gerinc. Ebbõl a szempontból sokkal könnyebb helyzetben volt a Költõnél (aki jóval fiatalabb lélek volt), bármikor, bármilyen helyzetben tudott megoldásokat és tanácsokat elõvarázsolni tapasztalatai feneketlen zsákjából. Egyetlen apró zavaró tényezõ volt csak, mely bölcsességéhez kötelezõen társult: az évszázadok olyan jól megcserzett bõrt húztak lényére, mely képtelenné tette õt arra, hogy mondandójához ne társítson némi elegáns gúnyt mely nyugodtan írható az örökkévalóság terhére. Kedvenc hátasa sem véletlenül kapta a Cinizmus nevet (nem mintha annak ellenére lett volna, hisz zsák a foltját...)
-Hehejjj- gondolt vissza némi öniróniával- utolsó álmom már-már tökéletes volt! Mindent elértem és megtapasztaltam benne mit csak az élet adhat egy kifinomult, karakán léleknek- no persze kínosan ügyelt arra, hogy gondolata nehogy társaihoz is elérjen, mert az önelégültség eme megnyílvánulása talán már sértõ is lett volna. Kisimultak vonásai amint lehunyta szemét. Álomképei azonnal megrohanták.
...Lübeck... polgári jómód... esély a mûveltséghez... érdektelen zsenialitás... München... Olaszország... körmondatok... irónia ...Buddenbrook-ház... férfiak...Katia... Davos...cinizmus... Varázshegy... háború... „Isten így akarta”...nárcizmus... Nobel díj... holokauszt... kivándorlás... címfosztás...Amerika... „Ahol én vagyok, ott van Németország” ... béke... visszatérés... Zürich...
...hát igen... ennél nincs följebb... sóhajtott Gróf Úr.
-Teát? -kérdezte a Költõ, és összefonódott pillantásuk egy másodpercre. Kár, hogy a másodpercek elvesztették rég a jelentõségüket.
Hetedik, 15:56
2008. november 10., htf
0
Gróf Úr homályos próbálkozása a hárítás megverselésére (Lova nyergében)
Kivételes érzés A méregtelenítés: Szabadság a félelemtõl, Szabadság a függéstõl!
Kivételes gondolat A tagadás fokozat: Nem kell a rend mindenek felett Majd én teremtek magamnak egyet!
Aztán próba és szerencse és Néma Levente és elvgyártás, kitalálás, megalkotás...
Kivételes érzés A szellentés Melyet viharnak látunk, Oly kevés a kockázatunk!
Kivételes gondolat A sok fondorlat, Melyet azért eszközölünk Hogy felborítsuk rendünk!
Aztán porba és szemétbe és beszédesen üvöltve, és elvágódás, kitálalás, megzakkanás...
Elõre sikerült valakinek megírni Hogy szél ellen nem érdemes pisilni!
SzK 2008 nov 10
Hetedik, 10:53
Hárítás.
Gróf Úr keresztbefonta a karjait a mellkasa elõtt és kategórikusan, bár alíg hallhatóan megszólalt:
-Ma nem kívánok vacsorázni.
Hetedik, 10:20
2008. november 8., szombat
0
A Bolond.
Bolondunk kissé megszeppenve foglalt helyet az asztalnál. Mit keres õ itt? Hogyan is talált ide? Miért kapta társul e két fura figurát, kik minden lépését szemmel tartják, kijavítják sorsának eltévelygéseit, súgnak a háttérbõl ha elakad szava, megtámogatják tétova lépteit ha megszédül az élet furaságaitól. Talány. Már annyira megszokta társaságukat, hogy csak ritkán merülnek fel benne ezek a kérdések. Igazából hangosan rá se merne kérdezni, nehogy megbántsa a két ragaszkodó jövevényt. Nagyot sóhajtott a fejében rúgkapáló kételyek miatt aztán egy hirtelen (igen tiszteletlen mozdulattal) felkapta az elõtte várakozó tál tetejét és mohón nyúlt meleg tenyerével míves oldalához. Becsukta szemét õ is ahogyan azt már ezerszer látta társaitól és várt. Gróf Úr és a Költõ beleláttak gondolataiba. Igyekeztek volna választ adni a Bolondot folyvást kínzó kérdésekre, de valójában õk sem tudták megmagyarázni pontosan a köteléket. Egész egyszerûen ez volt a dolguk és kész. Talán a Bolond hívta õket valaha egy kétségbeesett pillanatában, talán csak összehívták õket és feladatot kaptak... õk sem emlékezhetnek mindenre. A Költõ megszánta a tipródó Bolondot. Hirtelen ötlettõl vezérelve a sószóró után nyúlt és belehintett keveset Bolondunk táljába a benne található sószemcsékbõl. A hófehér sókristályok már a levegõben izzani kezdtek. Mire a tálig ért, a szórásnyi mennyiség sorokba állt össze, majd szakaszokba... szavakká lényegültek át...
Sorskötelék
Hol van az a lift, Mely felvisz az emeletre? Gyalog nem mennék, Mert a lépcsõ megereszkedne, Súlyos terhem alatt megrepedne.
Hol van a híd, Mi átall vinne a folyón? Repülni volna jó, De szárnyaim elkoptak, már tegnap A sok vergõdéstõl tollai elhulltak.
Hol van a folyosó, Mely egyenesbe hozná az utat? Vargabetûket írva Hadd ne bolyongjak, kóboroljak Idõtlen idõkig keresve nyitott ajtókat.
Ha a választ Te sem leled, Dobj legalább egy kötelet! Hogy sorsunkat összekötve Együtt keresvén, szédelegve, Ne legyünk magányosan elveszve.
SzK 2008 szept 25
A Bolond hálásan feltekintett a tálból. Elmosolyodott.
-Köszönöm!- fordult a Költõ felé -Önnek is Gróf Úr! A kettõ biccentett, elmorzsoltak egy megértõ mosolyt a szájuk szélén. Hát igen... lehet rájuk számítani...
Hetedik, 9:06
2008. november 7., pntek
0
A Költõ vacsorája.
Szertartásosan csendben maradt a két úriember pár pillanatig a vacsora elõtt. Ez amolyan tiszteletadás volt ami minden körülmények közt kijárt a terített asztalnak. Szép szokás. Lenyugszanak a kedélyek, átlényegülnek a napi problémák csendes áhítattá.
-Parancsolj kérlek! Vacsoránk ma is bõséges. - intett apró mozdulattal Gróf Úr.
-Kérlek! Váljék megelégedésünkre!- felelte komolykodva a Költõ, azzal maga elé húzott egy lefedett ezüst tálat és a tárgy gyönyörûségének kijáró tisztelettel finoman leemelte róla a tetejét.
Két tenyerével nagyon óvatosan megérintette a tál oldalát, finoman megsimítva, olyan tisztelettel az arcán amilyet csak ki bírt préselni magából bohókás természetével. Ha lett volna szemtanú a vacsoránál, bizonyára azonnal feltûnt volna neki az evõeszközök teljes skálájának hiánya. Hõseinknek nem volt szükségük ezekre az általában nagyon is elengedhetetlen tárgyakra. Költõnk kezével átölelte az elõkelõ formájú edényt, szemeit becsukta és olyan mély lélegzetet vett, hogy félõ volt bennragad tüdejében. Mintha homályos gõz kezdett volna felszállni az edénybõl. Szép lassan kirajzolódott valami szemnek láthatatlan kép... ... sûrû, majd egyre tisztuló örvény... színek kavalkádja... alig észrevehetõ villódzás... apró szikrák... majd hopp! Költõnk megpillanthatta szellemének aznap esti táplálékát, legmélyebb bensõjének eldugott emlékképét.
Sürgetõ kopogás... kinyílt az ebédlõ nehéz ajtaja.
-Elnézést... elkéstem! Bosszantó, igazán sajnálom- és fejlesütve belépett a Bolond.
Csend. A két asztalnál ülõ kissé szemrehányóan pillantott fel a terítékrõl.
-Elnézést, én igazán...
A Költõ felnézett táljából majd nehéz lélegzetet véve sóhajtott:
-Szó se essen róla, ma úgy is kicsit nehéz az elõétel. Foglalj helyet, barátom.
Gróf Úr biccentett a frissen érkezett felé, aki alig neszezve helyet foglalt a harmadik, eddig üresen álló helyen.
Hetedik, 17:19
2008. november 6., cstrtk
0
Emlékfüzér gyöngyökbõl
Egyszer egy kisleány, Lehet, pont Te, talán, Egy szép nyári napon Meglelte a tágas udvaron Az emlékezés kopott falát. Nekivetette törékeny hátát, Odatámasztotta tarkóját, S amint elhelyezkedett, Azonnal elszenderedett. Álmában Jártában Sámánná Látta Magát. És fûzte a gyöngyöket, Melyek egyre csak jöttek Elárasztva gördültek, Csillogó és mattfényû, Színes és üvegszerû, Gyors pörgésû meg lassú, Finom forma és nagy lukú. És jöttek és gurultak, Bennük emlékképek ragyogtak. Álmában Jártában Sámánná Látta Magát. Amint csak fûzi a gyöngyöt, Mit ezidáig kikönyörgött Az élettõl, mi megszánta S adott neki potyára Párszáz könnyû emléket S párezer nehéz percet. Ott ült hát a leányka, Mint Sámán a sátrában Ki gyöngyért tudását eladta. Álmában Jártában Sámánná Látta Magát.
SzK. 2008 nov. 06
Hetedik, 11:26
Az ebédlõ
Az ebédlõ tágas volt és pompás. A benne felhalmozott emlékként hozott bútorok sokféle stílust képviseltek. Javarészt Gróf Úr szerzeményei, melyeket mindig gazdagon leélt életeibõl ragadott ki és hurcolt magával. Ragaszkodott egy-egy tárgyhoz. Épp ezért az ebédlõ, mely egyben a közös tevékenységek helyszíne volt elég furcsa képet mutatott. Tulajdonképpen maga volt a káoszba teremtett rend. Egyetlen örök és biztos pontja az a kis komód volt, mely oltárként üzemelt. A gyertyák folyamatosan égtek rajta. Aki csak elhaladt elõtte késztetést érzett egy kívánság vagy titkos vágy elrebegésére. Talán ezért is ez volt Imám kedvenc szunyókálóhelye. Itt mindig elcsíphetett egy-egy feladatot, melyet gondos mérlegelés után intézhetett.
A Költõ és a Gróf Úr helyet foglaltak az asztalnál. Imám félszemmel rájuk sandított, majd nyugodtan tudomásul vette a jelenlétüket és állát visszahelyezve kecses mancsára újra álomba merült. Mások álmait álmodta. A vacsora gondolata nem izgatta fel érzékeit, hisz a két lélek vacsorája korántsem volt szokványosnak mondható. A tökéletesen keményített abroszon három teríték állt. Három, nehéz ezüst teríték. Olyan fényesre volt suvickolva, hogy formájuk fénye visszaköszönt a magas plafonról. Három kényelmes nehéz szék állt az asztal mellett. Kárpitjuk sötét volt , talán valaha bordó vagy barna... ki emlékszik arra már?! És a rendhagyó étkek... Két fõhõsünk nyugodt, kimért mozdulatokkal foglalt helyet. Számukra minden a szokásos rendben találtatott. Pont olyan volt minden mint eddig bármikor a párezer év alatt. Emlékképek voltak a hatalmas, nehéz, oroszlánlábakon álló asztalon feltálalva.